Fotó: Teguh Sugi: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/ferfi-videki-taj-videki-kornyezet-videk-6121941/
HÁBORÚBAN FEGYVER KELL A KÉZBE
Kidolgozandó történetötlet - first draft
TARAS, a felnőttkor küszöbét épphogy átlépő, mozgássérült ukrán srác nem vágyott különösebben sokra, mindössze egy csendes, szeretetben eltöltött, hétköznapi életre a barátnőjével, OLGÁVAL. Taras, amióta az eszét tudta, arra készült, hogy egy napon majd megörökli édesapja asztalos műhelyét, éppen úgy, ahogyan azt az édesapja megörökölte a nagyapjától. Bár mostanában egyre kevesebb lett a munka, azért annyi még maradt, amennyiből szerényen el lehetett tartani egy családot, hiszen a környéken már évtizedek óta mindenki tudta, hogy reális áron, tisztességesen és jó minőségben dolgoznak. Persze ehhez egy ideje már az édesanyjának is munkát kellett vállalnia a helyi tejüzemben, amitől kicsit más lett ugyan az élet, de végső soron még mindig nem volt rossz.
Éppen arra készültek, hogy Olga odaköltözik hozzájuk, amikor kitört a háború. Bár ők ott helyben azért tisztában voltak azzal, hogy a háború valójában már 2014-ben elkezdődött Donbászban, sohasem hitték, hogy az ennyire ki fog szélesedni. Persze bíztak abban, hogy így gyorsan lezajlik majd az egész, anélkül, hogy az ő életük, a Lengyel határ közelében, távol mindentől, falun, különösebben megváltozna. Meg amúgy sem volt nekik semmi bajuk az oroszokkal, hiszen Taras nagyanyai ágon negyedrészben maga is orosznak számított, Olga dédszülei pedig szibériai tatárok voltak. Maguk között otthon is szívesebben beszéltek oroszul, mint ukránul, hiszen a nagymama miatt inkább azt szokták meg.
Félni akkor kezdtek igazán, amikor a háború már belépett a második évébe, a hadköteles férfiak gyorsan fogyatkoztak, a sorozó tisztek pedig összekapkodták már azokat is, akik ilyen vagy olyan okból, orvosilag alkalmatlanok voltak a háborúzásra.
Taras még egész kicsike volt, amikor felmerészkedett egy véletlenül a nagy tölgyfának támasztva felejtett létrára, ahonnan elérte az első vastagabb ágat, majd onnan a többit, és csak mászott, csak mászott egyre boldogabban, egyre magasabbra. Az, hogy végül milyen magasra jutott, számára is csak akkor derült ki, amikor egyszer lenézett. Onnan pedig már nem volt menekvés, megszédült a magasságtól és leesett. Tört a csípőcsontja, a combcsontja, három bordája, az egyik alkarja, ami még mindig nem lett volna igazán nagy baj, viszont tört három csigolyája is, ami meg már igen. Bár nagy nehezen sikerült újra megtanulnia egyedül járni, a mozgása soha többé nem lett százszázalékos, inkább csak ötven. El tudott ugyan gyalogolni A-ból, B-be, csak nehezen és rosszul. Később ezért kapta a “Bicebóca” gúnynevet a többiektől, amit egész iskolás évei alatt gyűlölt.
Olgával a kórházban ismerkedtek össze. Először csak barátok lettek, még gyermekként, később pedig egymásba is szerettek. Olgának autóbalesete volt, szintén sok-sok törött csonttal, ám neki végül sikerült maradandó károsodás nélkül kikeverednie az élményből. Taras szinte biztos volta abban, hogy ha Olga meggyógyul, soha többé nem fogja őt látni, de a lány szeretete sokkal erősebbnek bizonyult annál.
Taras élete első étkezőasztalát készítette édesapja műhelyében, amikor egy fekete furgon állt meg a házuk előtt, amiből egyenruhába öltözött nagydarab ukrán katonák ugráltak ki, oldalukon mindenféle lőfegyverekkel. Taras túl későn vette észre őket így esélye sem volt elbújni. A katonák, egyenesen Tarashoz mentek, majd felszólították, hogy tegye le a szerszámokat, és ellenállás nélkül menjen velük. A fiú szülei azonnal a katonákhoz szaladtak és magyarázták, hogy a fiú mozgássérült és hogy nem sorozható, de semmi nem hatotta meg őket. Olga éppen a haját mosta a fürdőszobában, így sejtése sem volt a kinti történésekről. Tarast végül úgy rángatták el a műhelyből, hogy annyi időt sem kapott, hogy elbúcsúzhasson a szerelmétől. Egyetlen egy dolgot kérdeztek tőle, hogy nála van-e a bankkártyája. Nála volt, másra pedig többé nem volt szüksége.
A fekete furgonban ült már másik hat, Tarashoz hasonló tinikorú szerencsétlen, akiket szinte egyenesen a frontra vittek. Ezt abból következtették ki, hogy amikor kiszálltak a járműből már hallani lehetett a fegyverek ropogását a nem is annyira távolban.
Erős, ellentmondást nem tűrő kezek vezették őket egy támaszpontnak kialakított sportcsarnokba, ahol beállították őket a sok közül az egyik, szinte végeláthatatlanul hosszú sorba. A mellettük álló vigyázók folyamatosan azt hajtogatták nekik, hogy nézzenek előre, ne beszélgessenek, és készítsék elő a bankkártyájukat. Az utóbbit egyikük sem értette, hogy miért, ezért megpróbáltak információt szerezni a dologról. Halkan beszéltek egymással, anélkül, hogy megmozdították volna a fejüket, amikor éppen nem feléjük nézett a vigyázó. Az egyik sorban állótól megtudták, hogy annak a bátyja, aki szeretett volna meglógni a sorozás alól, kártyával már nem tudott repülőjegyet venni, mert mint kiderült, az ilyesmit minden sorköteles korú fiú-, vagy férfi részére letiltották, a készpénzt pedig, mint olyat, szinte egyik napról a másikra, különösebb hírverés nélkül, kivonták a forgalomból. Egyszerűen csak többé nem fogadták el sehol. Taras falujába ez a hír még nem jutott el, bár azért hallani lehetett pletykákat arról, hogy valóban terveznek ilyesmit. De senki sem hitte el, mert úgy voltak vele, hogy a kormány ezt azért már mégsem teheti meg.
A következő pillanatban egy fiú Taras sorában bepánikolt és megpróbált elmenekülni. A hozzá legközelebb álló vigyázó gondolkodás nélkül belelőtt, de olyan hanyagul, olyan nemtörődöm módon, hogy még az sem érdekelte, hogy egy másik, szabályosan sorban álló idősebb férfit is eltalált, aki jajjgatva esett össze. A fiúnak a tüdejét lőhette el, a férfi pedig valószínűleg a combjába kaphatta a találatot. A fiú halálán volt, hörögve fulladozott, a férfi pedig jajjgatott tovább, de senki még csak rájuk sem hederített. “Nézz előre, ne beszélgess, készítsd elő a bankkártyádat! Nézz előre, ne beszélgess, készítsd elő a bankkártyádat!…” A fiú végül kimúlt, a férfi pedig rájött, hogy senki sem fog rajta segíteni, ezért végül a nadrágszíjával próbálta elkötni a combját, nehogy elvérezzen, valószínűleg abban reménykedve, hogy ha eljut a sor végéig és besorozzák, majd gondját fogják viselni, így inkább feltápászkodott és a fogait összeszorítva visszaállt a sorba.
Jó kétórányi sorbanállás után Taras végre elérte az első asztalt, ahol hiába magyarázta az ukrán sorozótisztnek, hogy ő mozgássérült, és felmentése van, kezébe nyomtak egy lepecsételt papírt azzal, hogy márpedig ő mostantól az ukrán hadsereg katonája.
A következő asztalnál már ketten ültek, egy színesbőrű amerikai férfi, és mellette egy fiatal, valószínűleg ukrán tolmács lány. Az amerikai angolul beszélt, a lány pedig fordított. Az amerikai elkérte Taras bankkártyáját, hozzáérintette valami terminálhoz, ami kinyomtatta a kártyához kapcsolt bankszámla egyenlegét egy papírlapra, amit aztán az amerikai a kártyával együtt úgy adott vissza Tarasnak, hogy közben felröhögött. Az amerikai mindkét csuklóján egy-egy aranyóra, a nyakában pedig vastag arány nyaklánc csillogott.
Tarast, kezében a bankkártyájával és a kinyomtatott számlaegyenlegével bevezették az egyik öltözőbe, ahol több ukrán asszony is tevékenykedett egyszerre. Egyikük pillanatok alatt, szemmérték alapján levette Taras méreteit, majd egy közöttük álló székre ledobált egy alap egyenruhát; bakancsot, zoknit, nadrágot, pólót, kabátot, majd elkérte Taras bankkártyáját és a székre mutatott. Taras odasántikált a székhez, és a maga ügyetlen mozgásával, amilyen gyorsan csak tudott, átöltözött. Miközben Taras öltözött, a nő lehúzta a bankkártyáját egy terminálon, és kinyomtatott egy újabb, az előzőnél lényegesen alacsonyabb egyenleg összeget. Taras már éppen kérdezni akarta, hogy mi lesz a saját ruháival, amikor a nő kezébe nyomta a kutyáját meg az új papírlapot, majd egy partvissal betolta a fiú régi cuccait egy odahányt, hatalmas ruhakupacba, végül csak annyit böfögött oda, hogy “Tovább!”
Még ugyanannak az öltözőnek egy másik részében ült egy valószínűleg szintén amerikai nő, aki valamiféle vegyvédelmi ruha szerű öltözéket viselt és sebész maszkot. Taras még szinte meg sem állt előtte amikor a nő már a fiú nyakához nyomott egy oltópisztolyt és azonnal meghúzta a ravaszt. Taras felkiáltott a fájdalomtól, de annyi ideje sem maradt, hogy felocsúdjon. Ez a másik amerikai gyorsan és erőszakosan kapta ki a kezéből a kártyáját, amit ő is lehúzott a terminálon, és már jött is ki a gépből az új egyenleg. Ez a lap annyiban különbözött az eddigiektől, hogy ezen szerepelt egy plusz felirat is:
“Sponsored by Pfizer”
Két nagydarab ukrán katona várta a teljesen meglepett Bicebócát az öltözőajtóban, akik bevezették őt egy fegyverraktárnak berendezett másik öltözőbe. Itt aztán tényleg minden volt, a késektől, a golyóálló mellényeken keresztül, egészen a rakétákig. A Bicebóca nem tehetett mást, odaadta a bankkártyáját és az egyenleges papírját az itt szolgáló amerikainak, aki szintén felröhögött, majd lenyúlt a pultja legalsó fiókjába, és elővett onnan egy aprócska taktikai bicskát.
- Ezzel menjek az orosz tankok ellen? - kérdezte a Bicebóca meglepetten.
- Miért, szeretnél mást is? - érdeklődött egy másik tolmácson keresztül az amerikai.
- Igen, szeretnék. - válaszolta a Bicebóca.
- Akkor haladj tovább a következő asztalhoz! - jött a válasz.
Bicebóca a következő asztal felé nézett, amely mögött egy csinos szőke lány ült széles, hófehér mosollyal piros-kék nadrágkosztümben. Előtte az íróasztalán színes tábla hirdette:
“HITELÜGYINTÉZÉS”
-
Minden jog fenntartva
-
OLVASS TOVÁBB: TE KIRE SZAVAZOL?
