“NE FÉLJ TŐLE! NEM BÁNT.”
A mai túrám ebben a - ahogyan a média promózza: halálos télben - a Balaton-partra vezetett, és hát nyilván rendkívül élveztem a friss levegőt, meg a szikrázó napsütést, egészen addig, amíg szem-, és fültanúja nem lettem egy olyan jelenetnek, amelyben két póráz nélkül sétáltatott kutya megugrik egy - hozzám hasonló - ártatlan túrázót. Persze szerencsére nem volt ez egy véres attack, hanem inkább csak valamiféle sáros meglepetés, a szokásos arrogáns bunkókkal, akik abban a hitben élnek, hogy a világ az övék, a korcsuk pedig szófogadó, de valóban felelős kutyatartóként rettenetesen felzaklattam magam azon, hogy 2024-ben még mindig léteznek olyan agyhalott barmok, akik póráz nélkül sétáltatják a neveletlen dögüket közterületen, magasról tojva mindenre, ami nem ők. Az ilyen kreténeket amúgy a mantrájukról lehet legkönnyebben felismerni:
“Ne félj tőle! Nem bánt!”
És igen, ez az a mondat, ami körülbelül minden kutyatámadás előtt elhangzik.
Gyermekként kifejezetten féltem a kutyáktól, de már nem tudom megmondani, hogy a tyúk volt előbb vagy a tojás, vagyis, hogy azért féltem, mert folyton megtámadtak, vagy azért támadtak meg, mert féltem, a lényeg, hogy bármennyire is nem szerettem volna, valahogyan mégis egyre inkább triggereltem a kutyákat. Az utca másik oldaláról képesek voltak észrevenni és megugatni. Volt, hogy egy hatalmas játszótér legtávolabbi sarkából rontott nekem egy óriási Dán Dog, amit szerencsémre - vagy szerencsénkre - a gazdái még vissza tudtak kiabálni valahogyan. És én bizony ezzel a múlttal a fejemben voltam kénytelen egyszer például átkocogni egy Dobermann és egy Rottweiler között, amik történetesen pont éppen azon a dunaparti futópályán morogtak egymásra, amerre engem az utam vitt. Emlékszem, a gazdáik olyan 3-400 méternyire dohányoztak onnan, mindennek háttal, a legnagyobb nyugalomban, aminél elképesztőbb felelőtlenséget el sem tudok képzelni. Nyilván azt ott akkor túléltem, de kb. ugyanennyi erővel akár meg is ölhettek volna. De egy biztos, ha akkor az a két kutya rám támad, a gazdáik semmit sem tehettek volna ellene.
/ A tacskók és én. /
Aztán persze teltek-múltak az évek, megismertem a Csajomat, aki a világ legnagyobb kutyaimádója, így azóta folyamatosan kutyák között élek. Először vettünk egy tacskót, aztán kettőt, és ők együtt úgy belehúztak a kutyaszerelembe, hogy őszintén már létezni sem bírnék nélkülük. De kutyaszerelem ide vagy oda, a szabadon mászkáló, ismeretlen, nagytestű kutyáknak még a Csajom sem tud felhőtlenül örülni, sőt.
/ A Csajom, a nagy, meg a kicsi. /
És sajnos egyre több rémtörténetet hallani olyan esetekről, ahol egy kistestű kutyát, a gazdája szeme láttára, vagy - erősebb szituban - annak karjai közt tép szét egy nagyobb kutya úgy, hogy a kialakult helyzetet senki sem képes kontrollálni.
Nemrégiben szembejött velem egy tök tanúságos videó a neten is arról, hogy mennyire urai a gazdák a kutyáiknak valójában. A videón az látható, hogy a lány ül a kanapén és a szeretett Németjuhászának puszilgatja az orrát, amit a házi kedvenc tűr is egy darabig, ám a következő pillanatban, váratlanul a semmiből leharapja a lány fél arcát, mert egy állat az már csak ilyen ösztönlény. Maga sem tudja, hogy mit, miért csinál, csak csinálja.
/ Az utca vége nálunk. /
Természetesen remek példával szolgálnak azok a kutyatartók is, akik éppen a mi környékünkre hozzák a jószágot szaladgálni. Az ötlet amúgy nem rossz, mert egy gyönyörű tájvédelmi körzet határán élünk. Előttünk erdő, mögöttünk mocsár, a minta-gazdik meg viszik be az ebet az erdőbe, meg át a patakon a mindenféle vadakra figyelmeztető táblák sűrűjében a pusztába, persze póráz nélkül, a szerencsétlen felizgult kuty meg nyilván berohan, fácánt üldöz, szagot követ, meg ilyesmik. És szintén nem először halljuk, amint ugyanaz a minta-gazdi egyre kétségbeesettebben hívja a kutyáját, az meg sehogyan sem akar visszatalálni hozzá. Pedig - gondolom - addig mindig szót fogadott. Mert ugye ez meg a másik mantra, hogy: "Eddig még sohasem csinált ilyet." És sajnos hallunk mást is. Én is és a Csajom is fültanúi voltunk már olyan élet-halál harcnak itt a közeli dzsindzsásban, ami eszeveszett kutyavonyítással kezdődött, és bizony súlyos csend lett a vége. De ugye van itt nekünk vaddisznó, aranysakál, meg róka is, és nyilván éjjel rendesen zajlik az élet a csillagok alatt, ami meg gondolom egy sima szokvány eltévedt szobakutyának nem éppen életbiztosítás.
És még egy apróság így a végére:
Csak mert szintén nemrégiben történt, hogy miközben a tanösvényen gyalogoltam hazafelé a piacról, már messziről láttam, hogy egy relatíve kicsi lány sétáltat, egy relatíve nagy kutyát, póráz nélkül. Én persze, bízva a felelős gazdiban, mentem szép nyugodtan feléjük. A kislány - valószínűleg szerencsére - még idejében észrevett, és azonnal pórázra fogta a kutyát, amiből arra kellett következtetnem, hogy ugyan tisztában van a ténnyel, hogy a kutyája agresszív az emberekkel szemben, mégis elengedi, mindössze abban a szalmaszálban bízva, hogy ő majd hamarabb észleli az arra tévedőket, mint a vérebe. Szóval ők jöttek felém, én meg mentem feléjük, és persze végig kerültem a szemkontaktust, meg a hirtelen mozdulatokat, de amint melléjük értem a kutya még így is rám akart rontani, a kislánynak meg láthatóan minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy a kutyáját visszafogja. Csak hát egyvalamit nem tudott az a kislány. Történetesen, hogy felnőtt férfi lévén alapfelszerelésem egy taktikai bicska - ami ha éppen túrázom, akkor inkább tőr - és bizony, amikor megláttam őket, én a biztonság kedvéért már kicsatoltam a tokot, amikor pedig mellém értek, már ki is nyitottam a bicskát, mert ha egy nagytestű, idegen kutya megtámad engem - vagy a pórázon sétáló kistestű kutyámat - és olyan a helyzet, és nem látszik más megoldás, nem számít, hogy amúgy imádom az állatokat, szó nélkül leszúrom, - és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül - aztán elbeszélgetek a gazdájával is arról, hogy véleményem szerint minden büntetést megérdemel az, aki póráz nélkül sétáltat kutyát, arra a célra el nem kerített közterületen, még akkor is, ha az...
“Ne félj tőle! Nem bánt!”
És bizony az ilyen gazda megérdemli a pénzbüntetést, megérdemli a sintért, megérdemli ha önvédelemből megölik a kutyáját, sőt még azt is ha őt magát helybenhagyják, mert bármi is történjen, és mentegetőzzön akármennyire is azzal, hogy "Eddig még sohasem csinált ilyet.", ő lesz a felelős mindenért egyszemélyben, és nem a másik fél, és főleg nem a kutya, hiszen csakis ő az, aki az egészet némi ésszel, meg egy párezer forintos pórázzal megakadályozhatta volna...