“NE FÉLJ TŐLE! NEM BÁNT.”

A mai túrám ebben a - ahogyan a média promózza: halálos télben - a Balaton-partra vezetett, és hát nyilván rendkívül élveztem a friss levegőt, meg a szikrázó napsütést, egészen addig, amíg szem-, és fültanúja nem lettem egy olyan jelenetnek, amelyben két póráz nélkül sétáltatott kutya megugrik egy - hozzám hasonló - ártatlan túrázót. Persze szerencsére nem volt ez egy véres attack, hanem inkább csak valamiféle sáros meglepetés, a szokásos arrogáns bunkókkal, akik abban a hitben élnek, hogy a világ az övék, a korcsuk pedig szófogadó, de valóban felelős kutyatartóként rettenetesen felzaklattam magam azon, hogy 2024-ben még mindig léteznek olyan agyhalott barmok, akik póráz nélkül sétáltatják a neveletlen dögüket közterületen, magasról tojva mindenre, ami nem ők. Az ilyen kreténeket amúgy a mantrájukról lehet legkönnyebben felismerni:

“Ne félj tőle! Nem bánt!”

És igen, ez az a mondat, ami körülbelül minden kutyatámadás előtt elhangzik.

Gyermekként kifejezetten féltem a kutyáktól, de már nem tudom megmondani, hogy a tyúk volt előbb vagy a tojás, vagyis, hogy azért féltem, mert folyton megtámadtak, vagy azért támadtak meg, mert féltem, a lényeg, hogy bármennyire is nem szerettem volna, valahogyan mégis egyre inkább triggereltem a kutyákat. Az utca másik oldaláról képesek voltak észrevenni és megugatni. Volt, hogy egy hatalmas játszótér legtávolabbi sarkából rontott nekem egy óriási Dán Dog, amit szerencsémre - vagy szerencsénkre - a gazdái még vissza tudtak kiabálni valahogyan. És én bizony ezzel a múlttal a fejemben voltam kénytelen egyszer például átkocogni egy Dobermann és egy Rottweiler között, amik történetesen pont éppen azon a dunaparti futópályán morogtak egymásra, amerre engem az utam vitt. Emlékszem, a gazdáik olyan 3-400 méternyire dohányoztak onnan, mindennek háttal, a legnagyobb nyugalomban, aminél elképesztőbb felelőtlenséget el sem tudok képzelni. Nyilván azt ott akkor túléltem, de kb. ugyanennyi erővel akár meg is ölhettek volna. De egy biztos, ha akkor az a két kutya rám támad, a gazdáik semmit sem tehettek volna ellene.

/ A tacskók és én. /

Aztán persze teltek-múltak az évek, megismertem a Csajomat, aki a világ legnagyobb kutyaimádója, így azóta folyamatosan kutyák között élek. Először vettünk egy tacskót, aztán kettőt, és ők együtt úgy belehúztak a kutyaszerelembe, hogy őszintén már létezni sem bírnék nélkülük. De kutyaszerelem ide vagy oda, a szabadon mászkáló, ismeretlen, nagytestű kutyáknak még a Csajom sem tud felhőtlenül örülni, sőt.

/ A Csajom, a nagy, meg a kicsi. /

És sajnos egyre több rémtörténetet hallani olyan esetekről, ahol egy kistestű kutyát, a gazdája szeme láttára, vagy - erősebb szituban - annak karjai közt tép szét egy nagyobb kutya úgy, hogy a kialakult helyzetet senki sem képes kontrollálni.

Nemrégiben szembejött velem egy tök tanúságos videó a neten is arról, hogy mennyire urai a gazdák a kutyáiknak valójában. A videón az látható, hogy a lány ül a kanapén és a szeretett Németjuhászának puszilgatja az orrát, amit a házi kedvenc tűr is egy darabig, ám a következő pillanatban, váratlanul a semmiből leharapja a lány fél arcát, mert egy állat az már csak ilyen ösztönlény. Maga sem tudja, hogy mit, miért csinál, csak csinálja.

/ Az utca vége nálunk. /

Természetesen remek példával szolgálnak azok a kutyatartók is, akik éppen a mi környékünkre hozzák a jószágot szaladgálni. Az ötlet amúgy nem rossz, mert egy gyönyörű tájvédelmi körzet határán élünk. Előttünk erdő, mögöttünk mocsár, a minta-gazdik meg viszik be az ebet az erdőbe, meg át a patakon a mindenféle vadakra figyelmeztető táblák sűrűjében a pusztába, persze póráz nélkül, a szerencsétlen felizgult kuty meg nyilván berohan, fácánt üldöz, szagot követ, meg ilyesmik. És szintén nem először halljuk, amint ugyanaz a minta-gazdi egyre kétségbeesettebben hívja a kutyáját, az meg sehogyan sem akar visszatalálni hozzá. Pedig - gondolom - addig mindig szót fogadott. Mert ugye ez meg a másik mantra, hogy: "Eddig még sohasem csinált ilyet."

És sajnos hallunk mást is. Én is és a Csajom is fültanúi voltunk már olyan élet-halál harcnak itt a közeli dzsindzsásban, ami eszeveszett kutyavonyítással kezdődött, és bizony súlyos csend lett a vége. De ugye van itt nekünk vaddisznó, aranysakál, meg róka is, és nyilván éjjel rendesen zajlik az élet a csillagok alatt, ami meg gondolom egy sima szokvány eltévedt szobakutyának nem éppen életbiztosítás.

Arról nem is beszélve, hogy ha vadászterületen, meglát egy vadász egy póráz nélkül "boldogan" vadat űző kutyát, simán benne van, hogy azt ki is lövi, sőt mindennek a tetejébe a gazdit még meg is bírságolhatják. És ott aztán biztosan nem működik a...

“Ne félj tőle! Nem bánt!”

És bizony az ilyen gazda megérdemli a pénzbüntetést, megérdemli a sintért, megérdemli ha megölik a kutyáját, sőt még azt is ha őt magát helybenhagyják, mert bármi is történjen, és mentegetőzzön akármennyire is azzal, hogy "Eddig még sohasem csinált ilyet.", ő lesz a felelős mindenért egyszemélyben, és nem a másik fél, és főleg nem a kutya, hiszen csakis ő az, aki az egészet némi ésszel, meg egy párezer forintos pórázzal megakadályozhatta volna...