/The Leftovers Season 2 poster/

Lett légyen, hogy tegnap óta lényegében csak Max Richtert és David Langet hallgatok, asszem, megvilágosodtam.

Jó, mondjuk nyilván az is benne van, hogy már megint rég nem írtam semmi okosat, és bizonyára felgyűlt bennem, mint ahogyan az utóbbi 44 év, vagy az utóbbi 5 év, vagy 3 év, vagy 3 hónap, vagy 3 hét tapasztalatai is, és tegnap hirtelen feljött egy kép a net mélysötét bugyraiból a régi szolnoki Damjanich uszodáról, ami megindította a lelkem, és visszarántott a múltba megint, de közben meg azzal együtt, hogy mennyi életem volt már, és mennyi boldogságom, pedig valójában mindannyian valamiféle konstans boldog állapotot keresünk, és egészen addig, amíg azt meg nem találjuk, talán kifejezetten boldogtalannak érezzük magunkat, a sok más szarok miatt, amik történnek, de ha valami tényleg nem létezik - és ezt már biztosan tudom, és pedig én vagyok/voltam neki a leghűbb keresője - az a konstans boldogság. És tudjátok, hogy miért nem? Egyrészt, mert kibaszott unalmas lenne, másrészt pedig mert semmit az égvilágon nem tudunk értelmezni önmagában az ellenpontja nélkül, úgy, mint ahogyan a mozgást, az idő teszi értelmezhetővé, nincs Menny, Pokol nélkül, nincs nyár, tél nélkül, és természetesen nincs boldogság, boldogtalanság nélkül sem.

Tudom, hogy ilyen nagy szavakat az ember maximum egésznulla-számos évfordulók napján ír, de olyankor valahogy pont sosem jön, és most meg hogy végre szombat van, és nem órára ébredtem reggel 5.00-kor, mint ahogy a korai edzések miatt teszem minden hétköznap, és nem kell rohannom, meg edzéstervet írnom, retusálnom, vagy ilyesmi, hanem csak ülök itt a kanapén simán, miközben halk zene szól, és iszom a kávém, így most tulajdonképpen boldog vagyok, mert annyira nehéz volt a hetem, meg a hónapom, meg az év eleje óta, meg az utóbbi három évem, hogy most kipihenek mindent hirtelen, és végre értékelem is, és asszem ponotsan ez a boldogság:

A negatív ellenpont nemlétének értékelése, megélése az adott pillanatban.

És nem csak úgy vagyunk boldogok, hogy az egész életünkben, hanem bizonyos életszakaszainkban, más és más okokból, értelmezéseken keresztül, vannak boldog pillanataink. Zsíroskenyér csemiubival abban a bizonyos Damjanich uszodában, nyáron, a barátaiddal, kiskorodban - az öregedés gondolatának totális ismerete nélkül - víztől lelapult hajjal, pirosra égett bőrrel, vagy a Zagyvaparton, a dús zöld fűben feküdve, miközben lágy szellő fújdogál, és te az első szerelmedet éled, vagy még később Dobán, azon a csodás nyárvégi héten, ifjúfélrészegen, a homokban fekve, és a csillagokat nézve, miközben...(na jó, ez nem tartozik rátok:)...), vagy amikor jössz haza a Vörös Csillag moziból egy tavaszi este, közvetlenül a Staying Alive megnézése után, és a tök üres Dr. Szana Antal utcában grand jete-zni próbálsz, miközben arról álmodsz, hogy világhírű táncos leszel, vagy amikor Angersban átmész a kis fehér függőhídon, és balett-órád lesz, és beválasztottak a legjobbak közé, és franciául beszélsz, és Snickerst meg narancsot eszel, mert többre nem telik, de előtted az élet, és jó úton jársz, hogy megvalósítsd mindazt, amit ott a Dr. Szana Antal utcában elterveztél, azon a bizonyos tavaszi estén, vagy Párizsban, amikor a barátaid elvisznek arra a gospel estre, és amikor már elmennek a nézők és kiürül a templom, de ti még körülálljátok a fehér zongorát, és visszajön a kórus, és az a nagydarab fekete nő visszaül a zongorához, és ott állnak melletted és olyat énekelnek a füledbe közvetlen közelről, hogy azonnal tudod, hogy soha életedben nem fogsz többé ilyen egetrengető élményt átélni, vagy amikor már évek óta koreografálsz, és fiatal vagy, és fiúcsapat van, és minden éppen a csúcson, és olyan showt nyomtok, hogy még sose, és barátok vagytok igazán, és ezrek sikítanak megállás nélkül és zúg a taps, és csak behunyod a szemed a takarásban, és csak hallgatod és átéled, vagy Carmina Buranat táncolsz Franciaországban, élő zenekarral, nagy kórussal megint, és a zene, és az ének, és a tánc valami olyan elementális egységben olvad össze benned, hogy miközben kitáncolod a lelked, képtelen vagy levegőt venni, olyan katarzisban vagy, vagy amikor már saját lakásod van, és végre végleg kiszabadultál egy rossz kapcsolatból, a lány elpakolt, és hirtelen akkora szabadság szakad rád, hogy széttárod a karjaid a szoba közepen és percekig nem teszel mást, mint sírsz és nevetsz egyszerre, vagy amikor az európai luxushajóútad egyik éjszakáján csak kiállsz a lakosztály duplaerkélyére, és a világító telihold alatt elámulsz a tenger végtelen erején és gyönyörűségén, aztán amikor már szép autód van, és tele a zsebed, és éppen hazafelé tartasz Dunakeszire, a kedvenc lakóparkodba, az autópályán, és bömböl az, hogy "No Place I Rather Be...", vagy amikor iskolába indulsz nagyon kora hajnalban, de éppen "hangulatban vagy", és nem jobbra fordulsz, hanem balra, és suli helyett inkább leülsz Miami Beachen mezítláb a homokba és végignézed, hogyan kel fel a nap az óceán felett...

És sorolhatnám...

Változás és választás. Döntések, hogy a két oldalból mindig csak a rosszat vesszük észre, vagy néha azért a jót is. Mert jó néha megenni egy pizzát, de rossz másnap a felpuffadt has, de választhatod azt az életet, hogy a jó kaják-piák tesznek boldoggá, és inkább beáldozod a tested és az egészséged, vagy éppen a testedet és az egészségedet választod és cserébe beáldozod a kajákat meg a piákat, vagy jó dolog a nyár, de nem az, ha állandóan csak az izzadás vagy a fülledt levegő miatt panaszkodunk, és a tél is jó, ha nem csak a dermesztő hideget vesszük benne észre. Sőt, talán mindennek egyszerre van fehér és fekete oldala. Egy évtizedeken átívelő párkapcsolatnál valószínűleg nincs szentebb dolog a világon, ha az ember úgy dönt, hogy annak szépségét éli meg, nem pedig a mindazzal járó negatívumokat, a tűz kihunytát, a kihagyott kalandokat, lehetőségeket, vagy ahogyan a dal mondja:

"Mindig az a perc a legszebb perc,

Mit meg nem ád az élet,

Az a legszebb csók,

Mit el nem csókolunk.

Mindig az az álom volt a szép,

Mely gyorsan semmivé lett.

Amit soha többé meg nem álmodunk..."

OLVASS TOVÁBB: ÉLETÚT 

Az Andi már elment. Én még maradok. Neki órája van, nekem meg hasmenésem. Vagyis igazából nem komoly a cucc, hanem inkább csak a reggeli zöld juice, meg most a zab-kávé kombó fejti ki áldásos hatását.

Így kb. egy teljes hónap után most végre megengedtem magamnak egy délelőttöt dolog nélkül. Na jó, ez sem igazi délelőtt, mert már 12.00-re bent kell lennem, de majdnem.

Szóval tulajdonképpen január elseje óta minden nap ott vagyok a Gilda Max Dívában. Ja, nem, bocs! A tegnapot (vasárnap) kihagytam, mert fotóztam egy másik Gildában, másik Gildás edzőket...

Ha reggel felébresztenek legszebb álmomból, és megkérdezik, hogy mi az első szó, ami eszembe jut, azonnal rávágom, hogy: Gilda. Max még azt mondom mellé, hogy: Díva, de ennyi. Semmi más nincs is most a fejemben. Írni is nehéz, mert olyan, mintha sosem írtam volna, meg mintha sose éltünk volna Miamiban, meg Máltán. Sőt, mintha Harasztiban, meg Keszin se éltünk volna soha. Minden annyira visszaállt valami 4 évvel ezelőtti érthetetlen nyugalomra, hogy nem is nagyon tudunk vele mit kezdeni. És az egészben a legfurább az, hogy tök jó!

Kész voltam rá végre. Elkészültem az életre, mert felkészítettek a külföldi évek, meg a gazdagság-szegénység két szélsőséges állapota, hogy el tudjam helyezni magam, és a mindennapjaimat, hogy képes legyek a legtöbbet dolgozni, a legtöbbet áldozni, hogy ott lenni minden nap, akár 10-13 órát is, és nem szarni bele, hanem tudni, hogy ez hasznos, hogy ennek így kell lennie. És ha februártól jól is szerződünk, akkor tényleg minden már szép lesz és boldog és haladunk majd és csináljuk, mint állat.

Egyre több emberrel edzek, és imádom, és már vannak, akiken látom is a változást, és érzik, és mondják, és ez most nem az, hogy tetszett-e a film, vagy a könyv, vagy a színdarab, meg értettem-e, hatott-e a lelkemre, vagy simán csak szar volt, hanem ez annál jobban mérhető öröm sokkal. Nem annyira összetett, nem bonyolult, hanem egyszerű, és kész. - Jobban vagy? - Jobban - és ennyi. Az egyszerűség jó dolog!

Persze mivel ennyire nagyon sokat dolgozunk - lett légyen, hogy az Andi is még három másik Gildában is tart csoportos órákat, majd amikor éjszaka hazaér, még online edzése is van a torontói barátainkkal - gyakorlatilag nincs időnk semmire, még a lakásra sem. Még mindig üresek a polcaink, még mindig zsinórok lógnak mindenhol, mert még nem értem rá szépen elhelyezni a rooter-t, meg még nem érkezett meg Hongkongból az Apple tévém távirányítója, hogy belőhessem vele a wifi-t. Kocsink sincs még, sőt pont tegnap beszéltük, hogy tulajdonképpen ruhánk sem nagyon, de ha majd lesz egy rendes napunk, akkor majd végre elmegyünk és veszünk nekem olyan farmert, amit nem fogytam ki, meg ilyesmi dolgokat, hogy ne nézzünk ki úgy, mint két hajléktalan.

Mindegy, mert a lényeg, hogy haladunk szépen lépésenként. Ha majd megjön a távírányító, beállítom az Apple TV-t, és elrejtem a zsinórokat, és akkor majd eltűnnek a dobozok is a nappaliból. Ja, és tegnap eladtam minden Nikonomat, hogy aztán végre megint léphessek egyet előre abban is, mint ahogy ígértem magamnak, szóval a fotósságom is halad vissza. Lépegetünk, és az jó...

Csak most meg már megint lépegethetek befelé... a Gildába, mert idő van:)

Ha arra jártok, látogassatok meg! Jó kaja az éttermünkben...

OLVASS TOVÁBB: KÖR 2.

...na jó, felébredtem!

Az előbb pont egy olyan találkozás történt, amitől az ember biztosan megtudja, hogy az élet tényleg egy csoda, de annyira hosszú és bonyolult lenne elmagyarázni, és úgysem értené nagyon más, csak "mi", ráadásul már az első rendes hosszú mondatot sem sikerül hatásosan összeraknom, ami meg kicsit zavar is, de valójában mégsem, mert most nem az a lényeg, hogy betalálnak-e a mondatok, hogy hasít-e a stilisztika, hanem, hogy mi az, ami van, és de mivel ami van, az bonyolult, mármint a találkozást elmagyarázni, szóval azt inkább nem is teszem, de leírom, hogy volt, mert emlékezni akarok rá...

Aki megtisztel a figyelmével és "követ" - már ha van ilyen egyáltalán, bár sokan mondják, hogy teszik - az tudja, hogy hazajöttünk, mert megírtam a KÖR-ben, de nagyon nem részleteztem, hogy jómagam mire készülök, csak leginkább az Andit frankóztam, mert meg is érdemelte. Aztán meg teltek-múltak a napok, meg talán már a hetek is, és egymást követték az események, és megint nem maradt idő sem írni, sem gondolni, mert tenni kellett, méghozzá sokat, meg különben is meg akartam várni a szent pillanatot, amikor már "official" lesz minden, és csak akkor előrukkolni a farbával, hogy igen, azt hiszem, már biztos, hogy kétszer élem le a komplett életemet, aminél nagyobb ajándék talán nincs is a világegyetemben:

Mert minden egy hullámzó kézzel kezdődött a mozivásznon, aztán folytatódott a Travoltával, meg a heggesztő Jennifer Beals-szel, meg a "Surprise"-zal, és aztán jött a Fehér Gyurika, a Vincsi, a Mozsonyi Ali bácsi, meg a Kovács Kálmán, meg a Hargitay Ákos, a Norma, a Kővágó Kriszta, és ilyesmik, mire végre a Dobos Bori befizetett egy jazz-órára a Földi Bélánál, mert ugye nekem nem volt annyim egyben még akkoriban. Onnan meg persze a Jesza, és sorra a többiek, míg végül egyszercsak kérdezték, hogy "Te akkor most táncos vagy?", én meg mondtam, hogy "Igen.", és tényleg az is voltam legteljesebb tiszta szívemből, minden erőmmel, tetőtől, talpig. Amikor meg eljutottam odáig, tanítottam is, és imádtam csinálni. Sok sok legjobb élményeim, legklasszabb emberek evör, ezer szépség, jóság, csoda, és ifjonti szerelem lüktetett ritmusosan minden nap, aztán jött a színpad mindenfelé, a nagyvilág meg Párizs, én meg fordultam rá egy másik útra és mentem az írással, a filmmel, meg a színházzal, és csináltam azt is, aztán megjelentek a könyvek, kijöttek a filmek, felgördült a függöny, és mire már majdnem..., elfordultam attól is a semmibe, és inkább Amerikába mentem autókat parkolni, meg Máltára kávét főzni €4,50/óráért. De közben meg persze végig masszázs-tanfolyamokra jártam, és masszíroztam is, és híztam, aztán fogytam, aztán híztam megint, úgyhogy kitanultam a táplálkozást is, és gyúrtam, és futottam, és mentem az Andival edzőképzésekre, meg órákat is tartottam, de nem éreztem benne jól magam, mert elvesztettem a hitelem, leginkább magam előtt, és nem ismertem már rá arra a régi tánctanárra, aki imádott az emberekkel lenni egy teremben, és zenére mozogni, és vinni, és inspirálni őket, hanem azt éreztem, hogy kinevetnek, lenéznek, és nem vagyok oda való, és el is hittem, és be is beszéltem magamnak, és amit bebeszélsz magadnak, az úgy is lesz...

...egészen mostanáig...

Már vagy két hete újra embereket mozgatok egy teremben (Gilda Max Díva Fitness), és bár az elején féltem kicsit, mostanra megnyugodtam, mert elfogadtak, mert imádom őket, és mert újra szeretem ezt csinálni, és vállalok már csoportos órákat is lassan, és persze az élet az olyan, hogy ellened megy azonnal, mert teszteli az elszántságod, és a könyököm még mindig fáj a napi 1000 máltai pohár eltörölgetésétől, meg a hátam is a 12-13 órás műszakoktól, és minden gyulladás előjött, ami előjöhetett, de már harcolok ellenük, mert az utóbbi évek legnagyobb csodája, hogy megtanítottak harcolni, és a vicces az, hogy valójában tudom is, hogy mit kell tennem, hogy kihozzam magam a Piriformis Szindrómából, hogy hogyan kell helyrehoznom a könyökömet, vagy hogy hogyan szabaduljak meg a hasi zsírtól mert bár ritkán alkalmaztam, mert ugye magam sem hittem el, de valójában ezekhez a dolgokhoz értek  a legjobban, úgyhogy azt mondtam magamnak: Nyomassuk! - és nyomatjuk is...

És ha az élet így kanyarodik tovább, akkor talán majd újra fogok írni is, meg filmet csinálni akarni is, meg színházat csinálni akarni, csak most ebben a második körben már azt érzem, hogy értem is amit csinálok, és hogy ezalkalommal jól is csinálom tényleg...

Aki pedig ismeri a Dobos Borit, kérem, szóljon neki, hogy szeretném megadni neki a tartozásom, és befizetni őt egy jazz-órára a Földi Bécinél! Köszönöm!

OLVASS TOVÁBB: MICSODA ÉV VOLT!

Amikor elkezdődött, még Miamiban fotóztam, és még a közepén sem voltunk mire Máltán törölgettem a poharakat, meg italokat öntöttem a bárpult mögött, a végére meg itthon edzettem és szerveztem a következő év munkáit, visszatérve az örök forráshoz a nyugalomba, de már tapasztaltan. Mert igen, ez volt az az év, amikor egyrészt megtanultam dolgozni, másrészt pedig értékelni a jó munkahely-, és munkakörválasztást...

2016 a csoda éve is volt, ugyanis sikerült megszabadulnom a lakáshitelemtől, melynek Demoklész kardja amúgy - ha jól emlékszem - 2047-ig lebegett volna fölöttem, ami egészen elképesztő. De ez már a múlt, bár nem könnyű felfogni, hogy eladtam a lakást, amelyet 2008 óta tulajdonoltam, bár nem laktam benne az utóbbi majd négy évben, viszont amelyben éppen ülök, miközben ezeket a sorokat írom...:)

Sajnos szomorú év is volt 2016, lett légyen, hogy Madonnán és Stallone-n kívül gyakorlatilag mindenki meghalt, aki filmben vagy zenében valaha is számított ifjú rajongó koromban, amivel meg már nem csak az a bajom, hogy - az Indiánból idézve - nélkülük "elvesztem a kapaszkodóimat", hanem az, hogy figyelmeztet a koromra, annak veszélyeire, és a szomorú tényre, hogy igen bizony a velem egyidősek már úgy halnak meg, hogy abban már fel sem vetődik a "jaj, de fiatalon ment el!" őszinte meglepődése, hanem csak a puszta tudomásul vétele annak, hogy az élet már csak ilyen...

Na de mindegy is, mert azon szerencsések, akik túlélték 2016-ot, a 9-es szám évét, ami a nagy lezárásokat meg a befejezéseket hozta, most 1-es évbe léptek, ami meg a nagy változásoké meg újrakezdéseké, meg máshogy elkezdéseké lesz, és ahogyan az életem most áll, magam vagyok mindennek az élő példája, hiszen a történetírásból meg a fotózásból, masszírozás lett megint, és mozgás, és edzés, és edzősködés, mint ahogyan volt az tulajdonképpen szinte mindig táncos és tanctanár koromban, és az élet KÖRbeért megint, és várom nagyon mit hoz 2017, mert izgalmasnak és mozgalmasnak ígérkezik. Új alapnak, amire végre valami masszívabb épülhet, mint az a lég-, és kártyavár, amit rakosgattam pitlák 44 éven keresztül mindezidáig, és ez öröm-, és reményteli gondolat, úgyhogy Kedves Kisbarátaim, ti csak nyugodtan pihengessétek kifelé a tegnapi bulit, én meg mozgok egy kicsit végre, mert hiányzik, és aztán legyetek boldogok, meg sikeresek 2017-ben is, és gyertek hozzám masszázsra, meg edzeni velem, mert az mindkettőnknek jó lesz, és csak az igazán jó dolog, ami mindenkinek jó...

BUÉK!

OLVASS TOVÁBB: KÖR

2013. késő tavaszán, amikor már majdnem nyár volt, de mégsem, kint ültem a Csajoméknál a kertben, és miközben nagyban szivaroztam, azon agyaltam, hogy jelentős változásra van szükségem. Valami ingerre, ami megdob kicsit, hogy például mi lenne, ha én is akarnék otthonra egy kertet? A kert jó. Felnőttes. Ja, elvégre már felnőtt vagyok - morfondíroztam - szóval jár nekem a kert meg az ilyesik, és az majd biztosan jelentős változásnak is számít majd, úgyhogy beleszívtam még egy jó mélyet az ajándék Cohiba-mba - amit egy fotózásért kaptam cserébe - és nekiláttam bérelhető kertes házakat nézegetni. Ekkor még egy - amúgy szépen felújított, és tényleg faszásan kinéző - zuglói, 10. emeleti panelben laktunk a Fürediben, amit bár szerettünk szívből, de valahogy tényleg úgy éreztük, hogy kinőttük. Ott volt már velünk Harold a tacskónk, meg a plafonba fúrt TRX, meg a Spinning bringám, meg néha masszázs-szalont, néha pedig fotóstúdiót csináltam abból a negyvenakárhány négyzetméterből, sőt olyan is volt, hogy egyugyanazon a napon, ami fasza volt, de kicsit azért kényelmetlen. Meg amúgy is, szanaszét felhalmoztunk már minden szart oda. Egy csomószor eszembe jutott az a régi film, az Égigérő fű, amiben az Ullmann Mónika még kicsi volt, de már gyönyörű, és abban mondta Poldi bácsi a parkőr, hogy "Csak az a szép zöld gyep...", és abban volt egy lakás, ami annyira tele volt zsúfolva cuccal, hogy a házinéni a szekrényből adta a málnaszörpöt - vagy valami ilyesmi - és imádtam azt a filmet gyerekként, és olyan lakást akartam, mert viccesnek tűnt, de azért felnőttként már mégsem volt vicces kb. így lakni, hanem simán csak zsúfolt, szóval summa meg summarum úgy döntöttem, hogy költözünk.

Találtunk is egy házat Dunaharasztiban, amit jól ki is vettünk, és jól bele is költöztünk, és ki is takaríttattunk pincétől a padlásig, meg áthúzattam a bőr ülőgarnitúrát benne, mert szanaszét volt szaggatva, meg kicseréltem egy szekrényt a nappaliban, mert nem fért el benne a 127 centis tévénk, és a fölső szobába új parketta is került, és szép is lett, csak mire "elült a por", és már fel is lélegeztünk, hogy tényleg de jó házban lakni, jött a tulajribanc, és közölte, hogy váratlanul teherbe lett rakva, és kell a hely a pulyának, úgyhogy akár pakolhatunk is, és húzhatunk a faszba vissza oda, ahonnan jöttünk. Kicsit persze azért még trükközött a kaucióval a rohadt kurvája, mert ruppótlan volt, mint egy templomi egér, miközben többször köpte ki a szájából a "korrekt" szót, mint a mi Viktorunk meccs közben a szotyolát, és bár először meg akartam ölni őt is, a szarfaszú férjével, meg a hárpia anyjával együtt, és rájukgyújtani a házat, aztán az egész telket felönteni mésszel, végül csak beleröhögtem az arcukba, mert éppen pont húszszor annyi zsé volt csak a bal zsebemben a papírzsepik közt, mint amennyiről szó volt, és különben meg mindenki a maga szerencséjének a pogácsa, a karma meg úgysem viccel, szóval hagytam inkább ott mindent úgy szépen felújítva, kívántam nekik boldog életet, és léptünk inkább tovább, kibaszásból egy még jobba, még szebbe, még nagyobba...

...így kerültünk Dunakeszire, és az ottani "házba", ami először ridegnek és üresnek tűnt - mert az is volt:) - de miután mind a négy szintjét berendeztük, maga lett a Földi Paradicsom, és egyben a legjobb hely, ahol valaha éltünk...eddig. És szép is meg jó is volt minden, csak aztán egy napon ráébredtem, hogy valahogy még mindig nem elég az inger, hogy még mindig nem dob meg semmi, még mindig ridegséget érzek, és mivel a ház már nem lehetett a hibás, így kénytelen voltam beismerni, hogy akkor viszont én magam vagyok ennyire üres. Ekkor kezdtem foglalkozni a gondolattal, hogy mi lenne, ha összepakolnánk és/vagy eladnánk mindent, és végre célbavennénk álmaim netovábbját, Amerikát!?

Megtörtént. 2014. szeptember elsején visszadobtuk a Dunakeszi ház kulcsait a postaládába, majd felszálltunk a Budapest-Frankfurt-Miami járatra, és miután végre beengedtek az USA-ba, ki sem léptünk onnan 18 hónapon keresztül. Szép, medencére meg óceánra néző lakást találtunk a belvárosban, csak éppen üreset. Berendeztük hát azt is... Masszív időszak volt, pont az a brutál inger, amire a legnagyobb szükségem volt, és vele majd minden, ami tanulópénze az életnek. A létező összes megtakarításom elpárolgott, de nem bánom, mert helyette tényleg akkora lökést kaptam, amekkora egy magamfajta 100 kilós ősbarmot is képes kimozdítani a megkövesedett idiótaságaiból. - Sokat írtam erről az időszakról, főleg jóval később 2016 május-június-júliusban... Ha nagyon érdekel, ott tudsz keresgélni, de ha annyira nem nagyon, csak kicsit, akkor olvasd el a DÖBBENET, HOGY... - ot! - A lényeg, hogy sok kérdésemre megkaptam a választ, és főleg megtudtam, hogy mit nem akarok, ami valószínűleg az első és legfontosabb lépés az ember személyiségfejlődésében, és mivel ettől a perctől kezdve semmi további értelmét nem láttam/láttuk maradni, ismét kiürítettünk egy nemrég berendezett bérleményt, vettünk két repülőjegyet, és irány...

...Málta, ahová BEKÖLTÖZTÜNK VERONIKÁVAL... A lakást nem igazán szerettük, de a jó öreg Európában végre újra tudtunk lélegezni és nem is csak, hogy tudtunk, hanem kaptunk is levegőt tényleg. Örültünk terveztünk, csináltuk, tanultunk, okosodtunk, és dolgoztunk, dolgoztunk, dolgoztunk, kibebaszott sokat, csak éppen nem haladtunk előre egy centit sem, viszont mindeközben legalább kristályosan megtudtam, hogy mit akarok, és igazából ez volt a célom az egész hóbelebancos útrakeléssel. Aztán úgy alakult, hogy közben elszálltak az ingatlanárak Magyarországon, nekem pedig mivel csúnyán hiteles volt a lakásom - az a bizonyos 10. emeleti panel a Fürediben, amellyel történetünk kezdődött - kapva kaptam az alkalmon és azon nyomban meg is hirdettem őt eladásra. Aztán csak vártam, és vártam, mígnem egy napon jött a hír, hogy van vevő, ami nem csak azt jelentette, hogy újra lesz egy kis tőkém, meg vele némi mozgásterem, hanem azt is, hogy két és fél év szakadatlan távollét után hirtelen haza kell térnem/térnünk Magyarországra, hogy lebonyolítsuk a bizniszt. Ugyanúgy masszív élmény volt ez is, hirtelen ugyanott lenni, ahol majdnem mindig, még a pálmafák, a felhőkarcolók, meg a medencék előtt, ráadásul hirtelen hidegben. De olyan gyors volt az üzlet és olyan sima, hogy amilyen szempillantás alatt teremtünk Magyarországon, ugyanolyan sebesen már tértünk is vissza Máltára, mert ugye dolgozni kellett tovább mese nélkül. Alig ocsúdtunk fel - de tényleg - és csináltuk az életünket tovább, csak egyszer véletlenül úgy kanyarodott egy nagy beszélgetésünk a Csajommal, hogy mindketten kimondtuk őszintén, hogy nem kifejezetten ezt vártuk Máltától, amikor idejöttünk, és hogy akkor mi lenne, ha nem is nagyon maradnánk itt tovább, viszont minden tapasztalatunkkal együtt inkább áttranszportálnánk magunkat valami olyan helyre, ahol legalább söprik az utcát, mondjuk Mallorcára vagy Malagára...!? És akkor mi el is kezdtünk eszerint élni, például spanyolul tanulni, meg tervezgetni meg informálódni megint, de mondjuk már rutinból, és akkor telt-múlt az idő, és elérkezett a pillanat, amikor ki kellett mondanunk azt is, hogy hülyeség lenne tovább fizetni a máltai lakást, és okosabb lenne, ha a Karácsonyi időszakban inkább hazamennénk, és ott folytatnánk a jövő év előkészítését, meg kitalálását, szóval ismét pakoltunk, meg dobtuk a kulcsot a postaládába...

Idén december 3-án este meg is érkeztünk mind az összesen négy bőröndünkkel - először Budapestre, aztán meg onnan nyilván - Miskolcra a Csajomékhoz, és nem csak hogy tettük az itthoni dolgainkat simán, hanem folytattuk a spanyolozást szorgalmasan, meg a tervezést, mert ugye erre a fránya decemberre hamar jön ám a január, mi pedig úgy állapodtunk meg magunkkal, hogy legkésőbb hetedikén partraszállunk Andalúziában, és megrohamozzuk őket...

...csak aztán felgyorsultak az események.

December 10-e a születésnapom, és nagyon szerettem volna azt a napot rég nem látott barátokkal tölteni, ígyhát Miskolcon autóba ültünk, és nekiindultunk a Fővárosnak. Aztán a Csajomnak csörgött a telefonja... egy gym... aztán megint csörgött... mégegy gym... aztán megint csörgött... képzés... és mire két óra elteltével leparkoltunk a Szív utcában, a Csajom - aki nem csak szerintem, de sokak szerint is ritka, kvázi világszínvonalú fitnesz tréner - annyi munkaajánlatot kapott itthonra, amennyit más talán egész életében sem, és akkor magamba néztem, és arra jutottam, hogy neki nem csak határozott céljai, de konkrét lehetőségei is vannak, amelyeket kár lenne nem kihasználni, nekem viszont nincs más tervem, mint menni a flow-val, és ha januárban nekiindulunk a Spanyol misztériumnak, akkor valójában nem új lehetőségeket teremtünk, hanem a meglévőeket játsszuk el, méghozzá felelőtlenül, és ráébredtem és beláttam, hogy tulajdonképpen egyetlen akadálya van annak, hogy a Csajom végre megvalósíthassa az álmait, mégpedig én, szóval vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam: Csináld csak Kincsem! Félreállok...

Mi tényleg nem azért költöztünk külföldre, mert nem volt mit tennünk itthon. Főleg a Csajom nem. Őt konkrétan a hülyeségem szakította ki szépen induló karrierjéből, felszállóágban, a legelején. Szemét dolog lett volna részemről, kitartani az ismeretlen mellett, pusztán kalandvágyból, szóval így történt, hogy úgy döntöttünk, itthon maradunk végre. Én tulajdonképpen megkaptam, amit akartam. Lejátszhattam a játékaimat, a Csajom pedig végig ott volt mellettem, úgyhogy a legkevesebb, amivel tartozom neki az, hogy most az ő játékait futtatjuk, én pedig minden erőmmel támogatom bennük...

Ámde, év vége van, december. Mindjárt itt a Karácsony, ami azt jelenti, hogy kb. lehetetlen ilyenkor albérletet szerezni Budapesten, főleg mondjuk január 1-től, márpedig ha maradunk, kelleni fog egy lakás. Lehetőleg kicsi, olcsó. Valami másfél szobás, jó közlekedéssel, metró mellett. Valami olyasmi, mint az a bizonyos 10. emeleti panel a Fürediben, amiből már 2013-ban kiköltöztünk, és amit idén októberben el is adtam....

És aztán beugrott, hogy a család, akik megvették tőlem a lakást, kifejezetten befektetésnek vásárolták, talán kiadásra. Rendes, megbízható, korrekt emberek - akik nem csak beszélnek róla, hanem valóban azok - szóval, mi baj lehet!? - gondoltam magamban - Megkérdezem...:)

...

Úgyhogy most az van, hogy januárban visszaköltözünk a tizedikre a Füredibe. Igen, ugyanabba:) A Csajom végre csinálhatja, amit mindig is akart, ott és úgy, ahol és ahogyan mindig is álmodta. Az anyukája majd kiugrik a bőréből, hogy maradunk, és nekem sem gáz, hiszen én is letudtam, amit le kellett tudnom. Új lappal indulunk, de nem üressel, ami óriási különbség! A lap ugyanis már színültig tele van, szépen megtöltve tartalommal, és már azt is tudom, hogy mit szeretnék...

...ugyanazt a négy szintes házat Dunakeszin:) 

OLVASS TOVÁBB: TACSKÓ 

Mondanám, hogy a mi Tacskónk olyan okos, hogy szinte beszél, de azért nem mondom, mert nem "szinte", hanem Ő tényleg beszél. Akinek Tacskója van, az tudja, hogy a Tacskók beszélnek, és akinek Tacskója van az érti is, hogy mit mond a Tacskója. És egy Tacskó egyenesen és lényegretörően fogalmaz: Adjál kekszet! Engedj ki! Engedj be! Vegyél fel! Ölelj meg! Adjál puszit. Adjál kekszet! Adjál kekszet! És senkinek és semminek sincs hatalmasabb szíve, és senki és semmi sem szeret úgy, mint egy Tacskó. Topog az ajtóban, topog az ágy mellett, topog a széked mellett és közben Tacskóul nyüszmörög, és mondja, hogy mennyire fontos vagy neki, és hogy mennyire ott akar lenni veled mindig, hogy mennyire te vagy neki az élet, még akkor is, ha amúgy egy Tacskó megkérdőjelezhetetlenül a világegyetem ura. És bátor is, a végtelenségig. Az oroszlán is csak azért mondhatja magáról, hogy ő a dzsungel királya, mert a dzsungelben nincs Tacskó. Ha lenne, akkor szegény oroszlán is csak sunnyoghatna megtörten a Tacskó nyomában, mert egy Tacskó, az mindenkit helyretesz, megreguláz, fajtól, fajtától, és főleg mérettől függetlenül, és teszi mindezt jobb esetben közvetlenül a gazdi biztonságos lábai közt, fennhangon, mert egy Tacskó senkitől és semmitől sem riad vissza, talán csak saját tükörképétől. Ha Chuck Norris-nak lenne kutyája, biztosan Tacskója lenni neki. Vagy mondjuk, eleged van a kertedből? Nem akarsz többé füvet nyírni, meg plántálni, meg szépíteni, meg rendezgetni? Sőt, jobban örülnél neki, ha inkább például off road pálya lenne a kerted helyén? Vagy olajat keresel, de nincs pénzed drága kutatócsoportokra meg fúrógépekre? Nincs más dolgod, mint beszerezni egy Tacskót, és várni egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit. Vagy mondjuk gyűlölöd a rágcsálhatós kutyajátékokat, főleg azokat, amelyek csipognak? Add csak oda a Tacskódnak, és pikk-pakk szétkapja majd őket. Nem lesz több csipogás, az garantált...:) És szerintem minden országot Tacskóknak kéne vezetniük, és akkor jutna keksz mindenkinek, és megengedett lenne a nyilvános flakonropogtatás, meg cafatokra szaggatott papírzsebkendővel lenne puhán teli minden utca. És puffogni is lehetne mindenre és mindenkire, ha nem Tacskónak tetsző dolgot cselekszik éppen. A Tacskó érti a viccet, csak nem szereti. A Tacskó a gazdit szereti...

...meg a kekszet.

OLVASS TOVÁBB: A BÉKÉS HARCOS ÚTJA

Keszin a szomszéd gyerekhintája volt a fejünk mellett. Vagy ha nem is konkrétan ott, de úgy hallottuk, mintha ott lett volna, amikor majd minden hajnalban annak ütemes nyikorgására ébredtünk...

Amikor onnan eljöttünk és megérkeztünk Miami-ba, először az Intercontinental-ban laktunk. Óriási ágy, light légkondi, csend és nyugalom. Kár, hogy kifejezetten nehezünkre esett az átállás, úgyhogy teljes káosz volt az alvásunk. Éjjel kettőkor ébredtünk, és napközben is aludtunk össze-vissza, már amennyire az új helyzetből adódó rettenet stressz engedte. Kellett egy hét nekünk, mire finomhangolódott a rendszer, csak kár, hogy mire ez megtörtént, át kellett költöznünk egy amolyan Bates-motel szerű borzalomba Fort Lauderdale-ben, ahol olyan pici volt a franciaágy, hogy egyedül sem igazán fértem el rajta, nemhogy ketten, ráadásul olyan hangosan zúgott a légkondi, konkrétan három centire az ágytól, hogy képtelenség volt megmaradni mellette. Bár eredetileg három hétre béreltem a helyet, egyetlen átszenvedett éjszaka után léptünk is onnan, vissza Miami-ba, a New Yorker-be, ami viszont közvetlenül a Biscayne blvd. mellett állt, ami gyakorlatilag a főút Miami-ban, szóval ott meg az autók zaja, meg a szirénázás zavart fel folyton...

Aztán amikor végre átköltöztünk az apartmanunkba, tökre örültünk neki, hogy csak két emeletnyire vagyunk a medencétől, mert olyan szép volt úgy, csak hát persze Miami, szóval állandóan ment valami pool party, nyilván dél-amerikai ritmusokkal, amit meg mondjuk kifejezetten rühellünk. Ja, de és ami még jobb, velünk szemben állt az Opera Tower az ő 70 emeletnyi magasságával, és a körülbelül 700 apartmanjával, ami akárhogy is nézzük, mindennel együtt, jelent alsóhangon, mondjuk olyan 2000 füstjelzőt... Mondanom sem kell, hogy gyakorlatilag óránként visított fel a tűzriasztó, jöttek ki a tűzoltók nagy szirénázva, és ugye amíg ki nem értek, és le nem csekkolták a problémát, addig a visítást nem lehetett kikapcsolni, mert ugye azt hivatalosan csak ők tehették meg. Még szerencse, hogy a rendszer néha el is romlott, és riasztott csak úgy magától, még a mi Bay Parc Plaza-nkban is, többször az éjszaka közepén, és ugye amikor kijöttek javítani, akkor tesztelniük is kellett nekik szegényeknek, szóval ment akkor is mindig. És ha éppen nem a tűzriasztó, akkor a szárítógépek búgtak megállás nélkül, amik a szőnyegekből meg a falakból próbálták valahogy kivarázsolni a párát meg a penészt. Még szerencse, hogy ezen kívül már csak a liftbe szorult emberek csengetése hallatszott át hozzánk, továbbá a szomszéd hülyegyerek éneklésgyakorlása, amit már aztán tényleg szavakba nem lehet önteni. És ő mondjuk legalább érezte a dolgot, mert tényleg szigorúan csak este 11 után kezdett nótázni, nyilván csakis egyetlen dalt, sőt hovatovább csak dalrészletet néha persze, és egyértelműen olyat, ami messze magasan meghaladta az ő gyengécske képességeit. Mert értem én, hogy ma divat ez a "feszegesd a határaidat", meg a "lépj ki a komfortzónádból", meg a "higgy magadban, még akkor is, ha senki más nem hisz" de az éneklés mégiscsak egy szakma, aminek vannak bizonyos lépcsőfokai, és ha a mimimimimimimimimi sem megy, meg a mendegélamandarin sem, akkor az értelmes okos ember nem indul neki rögtön az I have nothing-nak telitorokból, mert attól nem csak a Whitney köpi ki a joint-ot ijedtében és kezd el forogni a sírjában rettenet mód, hanem az Andi is felriad álmából, márpedig ha ő ébren van, akkor mindenkinek ébren kell lennie...

Amikor végre eljöttünk Miamiból, Máltán aztán egy olyan "hotelnek nevezett" szarfészekbe kerültünk, ami talán életünk legborzasztóbb helyszíne volt, ahol valaha megfodultunk - mondom ezt úgy, hogy egyszer régen én már aludtam egy munkásszálláson is valahol Kőbányán. - Ráadásul remek érzékkel volt képük azt a nevet adni neki, hogy Sun and Fun...:) Azon túl, hogy szinte semmi sem működött benne, se a tévé, se a wifi, minden nyikorgott, szorult, kicsi volt, és koszos, olyan borzalmas zsírszag áradt fel az alattunk lévő konyháról 24/7-ben, hogy  gyakorlatilag lehetetlen volt a szobában megmaradni. Légkondi természetesen nem járt a szobához, a plafonra szerelt légcsavar meg olyan annyira labilis volt, amikor bekapcsoltuk, annyira egy paraszthajszálnyira állt a leszakadástól, hogy azt inkább nem is erőltettük, úgyhogy ott meg a szag és a meleg miatt nem tudtunk aludni, de egyáltalán...

Amikor lejárt ott az időnk, és bár már kivettünk egy lakást, de még nem költözhettünk bele, Buggibbá-ban töltöttünk néhány napot egy olyan bérelhető apartman lakásban, amelyben pénzbedobó autómatával működött az áram, nem volt kitakarítva, amikor megérkeztünk, csak némi vitát követően valamikor másnap reggel, ráadásul amivel szemben nem is csak egy, hanem rögtön három karaoke bár is volt hallótávolságon belül, minden éjjel tömve, és fennhangon, mint az állat. Mentségére legyen mondva a kedves művészeknek, hogy lényegében csak és kizárólag 80-as, 90-es évek slágereket próbáltak meg, több, kevesebb sikerrel előadni, amitől nyilván megtelt a szívem meleg szeretettel, bár hajnal 2-kor már nem volt őszinte ez az érzésem sem, bármennyire is sokat jelentett akkoriban Pia Zadora, Falco, vagy Bonnie Tyler számomra.

Nadeviszontaztán amikor végre beköltöztünk a rendes kecónkba Gzirában, na akkor azt gondoltuk, hogy vége minden szarságnak és nyugalom lesz végre valahára, de óriásit tévedtünk megint. Kezdődött a két pitbullal a szomszédban, akik lényegében egész nap úgy bömböltek a gazdájuk hiányától, mint két kis rinyaribanc, folytatódott azzal, hogy szép lassan lebontottak mellettünk egy négyemeletes tömböt, aminek a helyére persze elkezdtek építeni egy újat, így kvázi minden reggel munkagépek hangja ébresztett, kivéve persze akkor, amikor hamarabb jött a máltaiak elképesztő, és érthetetlen ökörsége, a reggeli tűzijáték. De talán még mindezekkel is képesek lettünk volna megbarátkozni, ha lett volna egy kurva szúnyogháló valamelyik ablakunkon, de hát baszdmeg, nem volt, de egyiken se, és itt olyan meleg van nyáron, hogy szó szerint beledöglesz, a légkondi meg baszott drága. Ha jobban belegondolok, hét hónap alatt talán ha háromszor aludtunk végig egy éjszakát valahogy szúnyogvadászat nélkül, de ha éppen nem volt szúnyog, akkor az valószínűleg azért lehetett, mert vihar tombolt odakünn, ha pedig így volt, akkor nyilván dörgött is melléje, szóval inkább akkor talán annyit sem...

OLVASS TOVÁBB: A NAGY VENDÉGLÁTÓS KALAND

Május végén érkeztünk Máltára, június elején beköltöztünk a lakásunkba, és kábé már június közepén tudtam, hogy Máltán nem fogok fotózni, mert itt mindenki annyira foghozverős spúrpöcs, hogy nem fognak rendesen megfizetni, szóval kénytelen voltam kitalálni valami mást. Gondoltam, ha már Miamiban is kipróbáltam ezt-azt a fotózás mellett, mi lenne, ha itt is keresnék valami munkát, mint a többi rendes ember?! Elvégre úgy voltam vele, hogy ez az egész utazásos kaland pont arról szól, hogy ki akarok próbálni, meg akarok tapasztalni olyan dolgokat, amiket eddig még sosem. Adta magát a cucc, hogy a szigeten - főleg idényben - dövigel van mindenféle vendéglátós meló, szóval belevetettem magam a munkaerőpiacba fejjel, és pikk-pakk néhány nap múlva már kezdtem is a Cavalieriben, mint poolboy.

A feladatról én azt gondoltam, hogy majd csak ülök a medence szélén olajosbarnán és kockás hasizommal nézem a dögös, félmeztelen csajokat, miközben ingyen koktélokat iszogatok, mint a rap-videókban, ám ehelyett szoptam, mint az a bizonyos torkosborz óránként €4.23-ért a tűző napon. Felszolgáltam, ernyőket hoztam-vittem, szereltem, varrtam, nehéz betontalpakat görgettem, mosogattam, törölgettem, napágyakat pakoltam, és állandóan bevertem valamibe a sípcsontomat, ami még mindig szinte semmi sem volt ahhoz képest, hogy oda is meg vissza is 40-40 percet kellett menetelnem hegyen-völgyön, mire be-, vagy hazaértem munkából. De hála Istennek, legalább egész végig izzadtam, mint egy ló, a combomat meg véresre dörzsölte a nadrágom a napi 10-14 óra jövés-menés alatt, és a cipőm is szarrá törte a lábam, de annyira, hogy esküszöm járni alig tudtam a nap végére. Egy darab didkót se láttam, és leginkább britt nyugdíjasokkal spanoltam csak, de ők legalább édesek voltak, viszont közben szétment a térdem és a derekam, kiégett a retinám, leégett az arcom és a kezem, lényegében majd minden nap újra és újra napszúrást kaptam, és bár nagyon szerettem volna, hogy az legyen, végül nem lett vicces az ügy sehogyanse. Magyar vezetőim részéről volt róla szó, hogy majd hogyan lépkedek tovább a ranglétrán, ám egy hónap után nem a ranglétrán lépkedtem tovább, hanem kifelé a helyről, annyira összebalhéztam az ostoba security-brigáddal, akik véges egyszerűségükkel kihoztak végtelennek tűnő sodromból. Amúgy nem telt bele pár hét, és magyar vezetőim is léptek onnan, aztán amikor találkoztam még egy másik honfitársammal, akinek volt szerencséje a Cavalierihez, ő is csak annyit mondott, hogy "az egy lepratelep", és akkor ennyivel végleg le is zártam a poolboyságomat legott...

Írtam néhány szót arról az időszakról ezekben a bejegyzésekben:

SOHA ÉLETEMBEN...

ROCKY SZERINT SEM GÁZ

MÁSODIK HÓNAPJA MÁLTÁN

HAJÓN AKAROK DOLGOZNI

A MUNKA NEMESÍT...VAGY NEM

Mindössze egyetlen hét maradt ki felmondásom után, és már kezdtem is egy másik helyen, a Paparazziban. Itt azt kamuztam a főnökéknek, hogy én profi bárpultos srác vagyok, pedig csak annyi közöm volt a dologhoz előtte, hogy szeretek inni, különösen alkoholtartalmú italokat, de ők meg elhitték, szóval beállítottak a bárba... ahol aztán éppen a mai napon toltam le az utolsó shiftemet, szóval nem lehet rám mondani többé, hogy nem maradok meg sehol, mert itt 5 teljes hónapot nyomtam le, de mint az állat.

A Paparazzi egy faszányos családi étterem Manoel Island bejáratánál, közel 100 asztallal - ami kibebaszott sok - kegyetlen nyári hétvégékkel, és még annál is kegyetlenebb őszi, vasárnapi ebédekkel, ám nem annyira szar társasággal, sőt kedves emberekkel is néha, ahol kemény heteim voltak, de legalább kicsit megtanultam tejhabot csinálni, és kialakult, hogy az Andi kávéja az espresso lungo macchiato, az enyém meg a mocca. A fizetés egész Máltán nevetségesen szar, szerintem a jatt is, viszont legalább a lakás meg a kaja kikúrt drága, szóval úgy tűnik, jövő itt se nagyon van. Ja, amúgy ebben a szarban a bal könyököm ment tropára az elképzelhetetlenül rengeteg pohár eltörölgetésétől, és persze tovább romlott a hátam is, de idő közben elkezdtem rajta dolgozni szépen, szóval a vége felé ez már nem is jelentett oly nagy problémát. 

Erről az időszakról is írtam pár bejegyzést:

SZÜRREÁL VOL. MAX. 

SZOMBAT ESTI LÁZ

EZ A NAP IS ELJÖTT

MODERN WORLD SLAVERY

Na de summa-summarum, összefoglalva a tapasztalataimat cizelláltan, csak annyit szeretnék kijelenteni fennhangon, hogy:

Rohadjak meg ha én még egyszer ebbe' a büdös szarfaszú kibebaszott életbe közelébe megyek a vendéglátásnak, sőt, már magamnak se akarok többé italt tölteni, nemhogy másnak! Inkább iszom a kútról tenyérből, mint kiskoromban, vagy majd csak nyitott szájjal járok az esőben mostantól az kurvaisten!

Az volt a célom, hogy bebizonyítom a világnak, hogy szeretheti az ember a munkáját, hogy megszerethetőek a "hétfők" meg a többi munkanapok, és nem csak a day off pihentetően boldogsággal teli, de sajnos kudarcot vallottam. Végső konklúzíóm az lett, hogy dolgozni igenis szar, és a "hétfő" is az - bár a vendéglátósoknak inkább a "péntek" jelenti a "hétfőt" - hogy tényleg egyedül csak a day off a királyság, és hogy nincs az a pénz, hogy nekem valaha mégegyszer a munkaköri leírásom miatt kelljen elviselnem, hogy valaki paraszt..., úgyhogy ezen tapasztalatokkal a hátam mögött boldog feltöltődötten megyek is vissza hűteni a lét. Csak most már aztán tényleg senki sem mondhatja többé, hogy meg se próbáltam...

OLVASS TOVÁBB: MÁR MEGINT A SZORCSIK MEG A MASCA

Attól még, hogy a Donald Trump lett az elnök az USA-ban, meg hogy miközben nagy nemzeti pulykazabáló hálaadás van, éppen pont indiánokat vernek egy olajvezeték vagy mi miatt, még nem állt meg az élet. Mi akkor is rendületlenül fotózunk Máltán, mert ugye a titok az, hogy mi az Andival nem azért költözgetünk egyik nyaralóhelyről a másikra, mert az nekünk jó, hanem azért, mert A Szorcsik Viki megparancsolta, hogy Ő márpedig Masca ruhákban akarja körbefotózkodni a világegyetemet, szóval legyünk szívesek mindig ott lenni, ahová és amikor Ő megérkezik. Ennyi. Már most rettegek, hogy jövőre hol akar majd képeket megint.

Majdnem mondtam, hogy mert ugye tavaly még Miamiban fotóztunk a beachen, de aztán eszembe jutott, hogy az is még idén volt csak még májusban, és mondjuk az se lett éppen egy szar sorozat...

...mint ahogyan a máltai kör is egészen jól sikerült eddig... Mert amúgy még nem fejeztük be. Egy cucc még hátra van, és már előre izgulok, hogy milyen show-t fog csinálni a Viki megint, mert azok a szerencsések, akik végignézték a fotózásunkat Vallettában, szerintem sohasem felejtik el az élményt. A művésznő ugyanis szokásához híven, ismét mindent megtett annak érdekében, hogy a random odavetődött nézőközönség remekül szórakozzon:)

OLVASS TOVÁBB: BELSŐSÉGES HANGULATBAN

"Nem a külső számít, hanem a belső." - mondják mindig. - Hogy mi van belül, márpedig belül a máj van, az epe, meg a tüdő, meg a többi ilyen belső dolgok. És még azt is mondják, hogy létezik a "Belső szépség.", mert az ember csak akkor igazán jó ember, hogyha szép neki a belseje. Ezért fontos, hogy sok boncolást nézzünk - mondaná Andi - de nem is csak a boncolás nézése számít, hanem a boncolás csinálása is, mert az az igazi. Ugye én most ezt csinálom, mármint, hogy boncolok, csak nem mást, hanem magamat, és minél mélyebbre "ások", annál szélesebb a seb, meg több vér bugyog kifelé. Amolyan csúnya, sötétvörös, vénás vér, amiben már alig van éltető, viszont tele van mocsokkal, meg fáradt dolgokkal. Divatosan szoktuk azt mondani rá, hogy mérgekkel van tele, meg hogy méregteleníteni kell, de aki kicsit is jártas az orvostudományban, az ezt sosem érti, mert ha valakiben méreg van, azt mérgezésnek hívják, és ahhoz nem elég a léböjt meg a heti kettő jóga, hanem oda komolyabb beavatkozás szükségeltetik. Ha meg nem, akkor arra ott van a máj. A májhoz két irányból jön az anyag: a szívből meg a belekből. "Ami a szívemen, az a számban." ahogy a közmondás szól a májról - gondolom. - A máj sokáig bírja, sokáig képes elviselni meg kimosni a sok mocskot, ami áthalad rajta, de ha egyszer feladja, akkor mindennek vége. Gondolom, ezért is van úgy angolul a máj, hogy "liver". Mint "live - élő"... "liver - éltető". Meg gondolom a magyarban is azért az a neve, hogy máj, mert azt ugye angolul úgy írjuk le, hogy "my" és azt jelenti, hogy "az én...". Szóval tényleg fontos a belső, hogy mi van az emberben legbelül, meg mert a máj meg az ilyesmi szervek hihetetlenül nagy pénzekért mennek el a feketepiacon, és egész bűnszervezetek dolgoznak azon, hogy megszerezzék embereknek a belsejét, és amiért sok pénzt lehet kérni, az sokat ér, tehát értékes. Ezért is hívják úgy ezeket a szerveket bennünk, hogy a "belső értékeink".

Én kiskoromban arról álmodtam, hogy egy napon majd olyan híres író leszek, mint azok az emberek, akik olyanokat írtak, mint a Magnolia, meg az Órák, meg a Forrás, csak most egyiküknek sem jut eszembe a neve, de a lényeg, hogy olyan híres akartam lenni. Az írókról meg azt szokták mondani, hogy azok mindig nagyon megnyílnak, meg hogy azok úgy működnek, hogy azok kiteszik ország-világ elé, hogy milyenek belül, vagyis nyilván, hogy milyen a májuk, az epéjük, meg a tüdejük, meg a többi dolgaik, amik egy embernek a belső értékei, csak lehet, hogy nekem meg pont ezzel van bajom, hogy mindig amikor mondom valakinek, hogy én író vagyok, és megkérdezem tőle, hogy szeretné-e megnézni például a hasnyálmirigyemet, akkor mindig azt a választ kapom, hogy: NEM.

Lehet, hogy félreértettem valamit...?

OLVASS TOVÁBB: AZ IGAZI HANG

Kedves Emberek ott Budapesten!

Lett légyen, hogy ugye legutóbbi meglepetésszerű hazaugrásunk alkalmával inkább a lakáseladás intézése, illetve a kiskutya, és más további családtagok megölelgetése volt a főprogram, következő, már jóval tervezettebb látogatásunkba remélhetőleg belefér majd más is, úgy mint például: aljas lerészegedés barátokkal, illegális gyorsulási verseny a körúton, kakasviadal valami sikátorban...stb...

És mindezen remek programok között "ámdeviszont" felmerült a kérdés, hogy "nemeakarokefotóznivalakite?", úgymint, hogy és ha már, akkor "nemeakarokemasszírozniisvalakite?".

Tudom, ez már soknak hangzik így hirtelen, de valószínűleg egy fotózásom már lesz ezen rövid időszak alatt, ami azt jelenti, hogy akkor már mindenképpen haza kell vinnem a gépet, meg egy vakut legalább, meg ilyesmiket, és ha már hazaviszem, akkor a kérdés az, hogy esetleg akar-e még valaki a kamerám elé állni?, ha és amennyiben.

Továbbá ismételten ugye az van, hogy a masszázságyam is Pesten van még, és el is kell hoznom onnan, ahol van, és ha már el kell hoznom onnan, ahol van, akkor akar-e esetleg valaki a kezeim alá feküdni?, kérdezem itt persze leginkább a régi vendégeimet, de nyilván nem idegenkedem az újaktól sem teljesen. Szóval, ha esetleg netalántán nem voltam elég érthető, akkor elárulom, hogy ez itt egy közvéleménykutatás-szerű izé...

Aki nem látta még, hogy hogyan fotózom, annak javaslom, hogy tekintse meg a portfóliómat a honlapomon, ami nem más, mint: istvanpszabo.com

Aki meg nem tudja még, hogy hogyan masszírozok, annak most hirtelen nincs más ötletem, talán csak az, hogy próbálja ki... Ki? Én.

Az intervallum, amelyben Magyarországon tartózkodunk: December 13-tól, január 3-ig... De azért elárulom, hogy leginkább az első körülbelül egy hetet töltjük Budapesten, de ahogy esik, úgy puffan...

OLVASS TOVÁBB: AZ IGAZI HANG

Az egyik pillanatban még dolgoztam a bárban a Manoel Island-en, a másikban meg már ölelgettük a tacskónkat Miskolcon, szüreteltük a kislugast, pálinkát ittunk, meg anyáink főztjét ettük, meg álltunk a dugóban a Hungárián, moziztunk a Sugárban, sétáltunk a Fürediben, meg aludtunk a régi hálónkban, meg kakaós csigát reggeliztünk, meg Fornettit, meg Dunakesziztünk, meg összehoztuk a családot Egerben, meg találkoztunk barátokkal, és metróztunk, meg villamosoztunk, és forinttal fizettünk, és kabátban jártunk, és most meg ülünk a penthouse-ban megint, és izzadok, és ha nagyon akarom, látom a tengert...

Több, mint két éve nem léptünk hazai földre, és hirtelen meg ott voltunk, ahol mindig előtte, de minden olyan hihetetlenül gyorsan történt, hogy igazán fel sem fogtuk, hogy ott vagyunk. Erre mondják azt, hogy "Mintha csak álmodtam volna az egészet.", csak most meg már azt nem tudom eldönteni, hogy melyik részét. Olyan, mintha sose éltünk volna Miamiban, és mintha csak nyaralnánk most Máltán, de főleg azért, mert már megvan a jegyünk a decemberi visszaútra, amire eredetileg is készültünk már koncentráltan, és káosz van most fejben, de a hasam meg még mindig teli a hazaitól...

OLVASS TOVÁBB: DÜH/1956-2016

Ezerszer látott kép. Tavasz-nyár-ősz-tél. Sárga-zöld-barna-fehér. A szomszéd tetők, a lombkorona. Állandó gyerekzsivaly. Egyszer láttam egy párt a balra-tetőn éjszaka. Evés-ivás, meg gyertyák. Tutti szex. Nem is rossz ötlet - gondoltam - de mi van ha felébred a Kockásfülű? Csomószor eszembe jutott. Ő tolta ilyen panel-környezetben, konkrétan tetőlakással, és neki is minden sztorija azzal indult, hogy a távcsövével belátott egy csomó lakásba. Nekem is volt távcsövem, és én is beláttam, de igazán csak ez az egy kukkolásom volt kvázi sikeres. A pár a balra-tetőn, éjszaka...

Életem első rendezett lakása volt. Talpig IKEA, és tökre nem panelszerű. Az épület igen, a lepukkadt lift igen, a horror-folyosó, a ronda sárga, összevissza hajtogatott, foltozgatott óraszekrényekkel igen, de a lakás az nem. Az erős fehér acélajtón túl egy egészen más világ kezdődött. Szépség, harmónia, letisztultság. Persze leginkább az elején, mert aztán őt is csúnyán túllaktam, főleg, amikor elkezdtem fotózni (is). Masszázs szalon, fotó műterem, edzőterem TRX-akasztóval a plafonon, profi spinning bringa, nagytévék, házimozi, munkaállomás, volt már aztán benne minden.

Életem legvadabb időszaka. Ruhák szanaszét. Piásüvegek, szivarfüst szag. A zöld-korszakom. Lovebox. Átjáróház voltunk mindketten, a lakás is, én is, aztán jött Andi, kettőre zárta az ajtót, és lenyelte a kulcsot. Hála érte!

Voltak jobb időszakok. Volt, hogy három autóm parkolt lent egyszerre, de volt, hogy még metrójegyre sem maradt, nemhogy bérletre...

Jó karácsonyok. Egyszer nagyot akartam díszíteni, és addig-addig hajtogattam valami piros szalagot a térelválasztó huzalokon, míg véletlenül ki nem rajzoltam vele egy hatalmas, csillogó, ünnepi horogkeresztet. Nevettem, levettem.

Xbox360 - sok...

Amerikai foci hajnalig...

Szar horrorok, pizza-sör-pálesz a KZ-val. A kalóz DVD-s bolt a szomszéd házban. A rendőrök is oda jártak, csak asszem, nekik nem kellett fizetniük...

Margit-néni olcsó kifőzdéje. (Nem is biztos, hogy így hívták.) Ha ott ettem meg, kevesebbet kaptam, úgyhogy inkább jártam éthordóval, mint a nyuggerek. Olcsó volt a kaja, és sok, de legalább olyan is. Imádtam...

Ja, és igen: az a sajtos izé, abban a bódéban a parkoló mellett, aminek lényegében sohasem tudtam ellenállni.

A szellőző motor állandó búgása, reggel 6-tól, este 10-ig, a megszokás de a megkönnyebbülés, amikor végre megállt...

A Nerve szertefoszló reménye - Krisztián 30 - aztán a Halálkeringő hirtelen hullámvasút-valósága, világgazdasági-, és művészi válság egyszerre. Konkrét éhezés néha. Versek. Szar forgatások a lakásban, a pincében. A tanulás és a "nem működik" realitása. A tánc vége. A minden vége, de legalább az Indiánt még itt kezdtük.

Panelninja...

A környék: az Örs, az IKEA, annak a néninek a kürtös kalácsa a karácsonyi bódéban, a lángos-palacsinta kombó a Sugár mellett - és persze maga a Sugár, no meg az Árkád. Az "irodáim". A kínai kaja, meg a csirkés, meg az a másik, aminek nem jut eszembe a neve. Meg a mozi a szar Pepsi termékeivel, meg az olcsó szerdával...

És a Kiskutya érkezése. Az önfeledt szaladgálás meg az épített lépcsőrendszer, hogy fel tudjon mászni a kanapéra. Később a gyerekajtó, a szoktatás, meg az összecsukható házikója az ágyunk mellett. Az egyre bátrabban bejárt territórium, a nagy esti kutyázások a parkban, a megfázása, amikor az Andi zsebkendőbe fújatta a nóziját neki, meg amikor hasmenése volt szegénynek, de volt olyan ügyes, hogy beálljon a dolgával a zuhanyfülkébe, ráadásul tökre saját kútfős ötletből...

Otthon volt ő tényleg. Meleg és megnyugtató...

Aztán a költözés, meg az új életek...

Most majd megy minden az új lakókhoz. Jó nekik. Hiányozni fog...

OLVASS TOVÁBB: MINDENÜTT JÓ, DE LEGJOBB

Az ember kitalálja, hogy külföldre megy és ott majd jó lesz, és elszakad, és minden kimozdul a helyéről, és minden új lesz, és hidegen idegen még a legnagyobb melegben is, és próbálja megszeretni, és el is hiszi néha, hogy sikerül, mert nagyon akarja, és mert úgy tűnik, hogy jobb neki tényleg, mint az otthonmaradottaknak, mert ő mozgásban van, azok meg egyhelyben állnak csak, és lovagolja az érzést, és próbálja betörni, megfogni, és feltölteni magát vele, mint ahogy például a telefonját szokta, és a telefon működik is meg minden, csak valahogy végig "low battery"-n van, és akármennyire tölti, az nem töltődik fel sehogyse, és aztán hirtelen úgy alakul, hogy hazaugrik, és támadnak a képek, a tárgyak, a helyek, az illatok, az ízek, az atmoszféra, és valahogy minden, ami kimozdult, azonnal a helyére rázódik, és egyensúlyba kerül, a töltő meg működni kezd rendesen, és ami eddig csak a pirosban állt, az most zöldre vált, sőt annyira túltölt, hogy fel akar robbanni, ahogy a semmiben lebegő "izé" biztos talajt ér...

Persze ez csak első benyomás, a konkrét sokk hatása, de valahol éppen pont ezért "élünk most Máltán", hogy ezt szinte bármikor, relatíve olcsón és könnyedén meg lehessen játszani. Most szinte majdnem biztos, hogy kábé két hétig még maradnunk kell, de jön a Karácsony, meg a FittAréna, és akkor meg a két hétből, három hét is lesz, szóval így év végén leszünk itthon bőven, és nyilván majd leülepszik, és kiderül, és majd jönnek-mennek a felhők is, de az meg majd csak lesz, most meg most van, és a régi Michael Jacksonos bögrémből iszom a kávém, amit még kapcsolatunk elején vett nekem az Andi egy szegedi majálison, és szeretet van még abban is, a máltai bögrém meg akkor is üres és hideg, ha forró kávéval van tele, és az üzeneteket értelmezni kell...

OLVASS TOVÁBB: MODERN WORLD SLAVERY

Kemény hetem volt...

Péntek este 6-kor indult a cucc az "A"-helyen, ahol pultozom. 60+ asztal, vagy 500 vendéggel, ami azt jelenti, hogy konkrétan indulástól a hajnal 1-órási megállásig sprintelek, mint egy állat. Ilyenkor alig tudok hazatámolyogni utána, olyan fáradt vagyok. Mire megeszem a staff-kaját meg összerakom magam lefekvéshez, minimum éjjel 2, ha nem több, de ez még csak a kezdet.

Másnap reggel 10-től próbanap "B"-ben, este 6-ig. A hely amúgy jó, de nekem hirtelen igazi fejfájós, rengeteg újdonság, apró információ, ráadásul borzalmasan kitalálatlan rendszer, összevisszaság, de "csináljad b+, és tanítani sem tanítunk jól, hanem idegesen megmutatjuk, mit, hogy, és nem is értjük, mi a faszért nem vagy gondolatolvasó, és tudsz mindent mutatás nélkül is magadtól" attitűd... De mindegy, mert este 6-kor végzés, majd rohanás az "A"-ba szombat esti shiftet tolni, ami a legbrutálabb. Öröm nézni Fészen, amikor az emberek boldogan kiírják, hogy "Éljen, végre itt a hétvége!", én meg arra gondolok, hogy inkább fejbe lőném magam egy prosecco-s dugóval. Amint megérkezem a helyre kicsivel 7 óra előtt, gyorsan csinálok magamnak egy kávét, amit valamikor este 11 körül kiöntök a faszba, mert nyilván már semmi értelme. Belekóstolni sem volt időm. Izom rohanás, megállás nélkül, egészen 01.15-ig. Akkor csekkolok ki, kezemben a staff food-ommal. Mire megeszem és lefekszem éjjel 02.30.

De másnap megint "B" déltől. Facsarunk egészen este 6-ig, ami után természetesen rohanok az "A"-ba ismét. A hely tele, úgyhogy sprint. Fél éjfélkor végzek, de már annyira fáradtan, hogy azt már el sem hiszem, és abban a tudatban, hogy ez az egész kibaszott kétműszakozás nem is fog megállni egészen szerdáig, ami azt jelenti, hogy hiába vagyok már most is konkrétan félholt, még meg kell ismételnem a dolgot másfélszer.

Szóval hétfőn ismét "B" 10-től, 6-ig, és már basztatnak is, hogy miért nem tudok mindent, és miért nem csinálok mindent magamtól, de nem igazán adnak információt. Úgy kell félhülyén összeszedegetnem és összeraknom minden morzsát, hogy legalább lassan elkezdjem átlátni, hogy a faszba is működik a hely egyáltalán. Külön öröm például korrekt árlista nélkül pénztározni életemben először egy olyan gépen, amit szintén először látok... "A" jelű hely este 7.30-tól, és persze hétfő van, ami azt jelenti, hogy egyedül viszem a bárt. A hely nincs tele, de minden egyes kibaszott vendég, minden egyes kibaszott italt egyenként rendel, amitől megállás nélkül jönnek a papírok a rendelésekről, úgyhogy nem tudok megállni egy percre sem... Konkrétan ugyanaz a kávés sztori megint... Fél 1-kor végzek a takarítással... Staff food... Alvás, fél 2...

A kedd ugyanúgy zajlik, mint a hétfő, azzal a különbséggel, hogy már viszonylag korán végzek: éjfélkor... Staff food... Alvás éjjel 1 óra...

De szerdán reggel ismét "B" 10-től, csak annyi hogy amikor 6-kor végzek, már nem kell rohannom sehová, mert off-om van az "A"-ban, szóval mehetek haza végre aludni, ami konkrétan olyan érzés, mintha szabadnapom lenne...

...

Ha így dolgoznék mindig, két munkahelyen, kábé 14-16 órát, akkor meglenne átlag €50-60 is naponta, ami enyhén szólva is "rabszolgaság" kategória nekem, de persze kussoljak, mert az igazi modernkori rabszolgatartás az az, amit a gyémántosok csinálnak, meg az IKEA, meg az Apple, meg a többi divatmárka, meg lényegében majdnem minden cég, ami olyan cumót árul, ami menő.

Amúgy azért csináltam végig az egészet, mert meg akartam tudni, hogy milyen, és a hétvégén fel fogok mondani valahol, az szinte biztos, de akkor is. Brutál, ami a világban zajlik az úgynevezett egyszerű emberekkel, és tényleg jó, hogy tudok róla, és tényleg jó, hogy átélem, átérzem, mit jelent valóban "munkából élni", mert nagyon őszintén, eddig valójában fogalmam sem volt róla. Szokták művészetben dolgozó kiskollégáim - és magam is így voltam vele - hangoztatni, hogy milyen kurvasokat dolgoznak, és hogy nincs hétvégéjük, meg milyen borzalmas is mindez, de innen üzenem nekik, hogy jobb, ha inkább bekussolnak a gecibe, és nyugodtan verhetik a seggüket a földhöz hálájukban az életnek, mert jó nekik, méghozzá nagyon...

OLVASS TOVÁBB: EZ A NAP IS ELJÖTT

Keresek. Folyamatosan - és talán egyre kétségbeesettebben - keresek. Kontinensek, országok, munkák, munkahelyek, mindent megpróbálok, hogy valahogyan kitöltsem az űrt, amit alkotói sikertelenségem és magából az alkotásból való kiábrándulásom hagyott az életemben. Hiszem, hogy valamikor a közeljövőben találni fogok valamit, és esküszöm, hogy rajta vagyok teljes - bár fogyatkozó - erőmből, de valahogy nem jön. Ha idézhetek az Indiánból, akkor úgy fogalmaznék, hogy "Nem kapom...".

Negyedik hónapja vagyunk Máltán, és már a második munkahelyemet - és munkakörömet - tolom, de van bajom sok, és jön a tél, és érzem, hogy zuhanni fog az óraszámom, ami meg így is elég kevés, szóval nem pihenhetek egy percet sem. Találnom kell valami mást, valami újat. Valami olyat, ami télen is megy majd, amikor vízszintesen fog zuhogni az eső a bömbölő szélben, és hazatér az összes kibaszott turista.

Csináltam egy próbanapot egy hotel bárjában. Hajszálon múlt, hogy nem okádtam telibe a pultot, amikor beléptem mögéje, és megláttam, hogy mi van ott. Süteményeket és pékárut is kiadnak, de még hogy. Hagy ne részletezzem! Gusztustalan. Máltán nem igazán működnek az ellenőrzések. Kicsi sziget, ahol mindenki valakinek a rokona, egymást meg ugye nem nagyon basztatják, úgyhogy itt gyakorlatilag bármit lehet. Szabályozás, mint olyan, nem létezik.

A próbanapom végén kaptam egy szendvicset, hogy legalább egyek valamit. Éhes voltam, szóval úgy terveztem, hogy beleharapok, de a kenyerek közt olvadozó kékes sonka romlott bűze szerencsére hamarabb érkezett, mint az ízé, úgyhogy a kukában landolt a cucc, rögtön azelőtt, hogy beléptem volna a folyton szipogó-krákogó HR-es irodájába. A fogát piszkálta éppen... Hagy ne részletezzem!

Ez nem az a hely, ahol dolgozni szeretnék - gondoltam hazafelé menet - amikor megcsörrent a telefonom. Egy olyan helyről hívtak, ami tetszett, de szartak rám, aztán rájuk írtam megint, aztán megint szartak rám, de valahogy most mégis. Legyek ott fél órán belül! - kérték.

Ott lettem. Leültünk. Minden tök jó. A hely is, az emberek is, a dolog is...

Aztán megtörtént:

"- Nem lesz gond abból, hogy én foglak utasítani feladatokra, és hát te sokkal idősebb vagy, mint én?..."

Ez a nap is eljött. Először került felszínre a probléma, mely szerint lassan kezdek kiöregedni a munkaerőpiacról. Elég ijesztő...

OLVASS TOVÁBB: INDIÁN - AVAGY SZÉP LELKÜNK KEDVES KICSINYKE VIRÁGA

Fotó: Mihádák Zoltán / MTI

...

Hát, nem tudom...

Lehet, hogy jobban tenném én is, hogyha inkább a Majka vs. Update Norbi szócsatára építve próbálnék farvízen behúzni pár lájkot meg új olvasót, mint ahogyan meglepetésemre a Megvédeni Vajna Tímeát posztom nagyot ment akkoriban, de sajnos igazából nem vagyok olyan, meg amúgy le is szarom. Vagyis, kicsit inkább már őszintén sajnálom a Norbit meg a Rékát, mert szerintem nem rossz emberek ők, csak nekik is megvannak a maguk komplexusaik, mint mindenkinek, és ők is csak próbálják kihozni... vagyis nem is így fogalmaznék, hanem úgy, hogy ők legalább valóban megpróbálják kihozni magukból a maximumot, ráadásul láthatóan szeretik egymást, méghozzá régóta kitartanak egymás mellett, és inspirálnak, segítenek másokat, ami összességében nekem már elég ahhoz, hogy egy párt ismeretlenül szimpatikusnak találjak, de tényleg semmi közöm hozzájuk, meg annyira nem is érdekelnek, csak akkor tűnnek fel néha az életünkben, amikor az Andit, "lerubintrékázzák." A Majka, na ő aztán tényleg nem érdekel. Egy szavát se hiszem el, az ember maga sem fog meg sehogy, a produkciója is értéktelen számomra - ami persze nem jelenti azt, hogy más számára nem lehet értékes, hogy amit csinál, nem színvonalas, csak engem nem érint meg, nem nekem szól, hidegen hagy - és persze arról sincs tudomásom, hogy van-e valakije, akit szeret, aki mellett kiáll, akit támogat. Vagyis, mintha most beugrott volna hirtelen valami Dundikás marketing-párkapcsolatos szarakodás, de fogalmam sincs, hogy az most éppen hol tart, meg hogy egyáltalán tart-e. Meg mondjuk egy ilyen értelmetlen és teljesen felesleges vitában, ahol mindkét celeb-izének megvan a maga brigádja, nem tudom, hogy ki, mire számít. Arra, hogy majd a végén eredményt hirdetnek, hogy kinek lett igaza, és hogy ki győzött, és ezt majd a rajongóik beismerik, és átállnak a másik oldalra, és majd minden Update-es hirtelen Majkás lesz, vagy fordítva...?

Jut eszembe tényleg: Tudja valaki, hogy a Tibi Atya vs. Oravecz Nóra csörtét végül ki nyerte?

Na mindegy, mert nem is ez a lényeg, hanem, hogy hogy nem, hát nem valahogy csak összejött valami béna robbantás féleség azért kicsivel a Nagy Népszavazás előtt azért!? Na erre varrjál gombot!

Nem akartam rögtön aznap írni róla. Nem akarok én már nagy varázslatot, meg nagy megmondást, meg nagy szemfelnyitást, mert aki vak, az már vak is marad, aki meg hülye, azzal meg amúgy sem tudok, mit kezdeni. A világ se fog változni, a világ vezetői se, a céljaik se, az érdekeik se, és most aztán már tényleg csak annyi fontos számomra, hogy engem hagyjanak békén! Ha nagyon siettem volna, pont kijöhetett volna úgy a lépés, hogy az A FÉRGESE...-ben éppen pont az augusztus 20-adikai nagy ünnepségre meg beszédre juthattam volna el a sztoriban a nagy ünnepséges, nagy beszédes végkifejletig, de tényleg nem akartam. Nem akartam, mert ezek a srácok már öltek embert, már tüntettek el dolgokat, bizonyítékokat, vontak ki forgalomból erős maffiózókat, vettek el tudományos jogokat feltalálóktól...stb. Szóval csináltak ők már eddig is mindent, nekem meg ok, hogy itt az Andi, és hogy ő legalább izmos meg erős, de én meg nem nagyon akartam felhívni magamra a figyelmet mégse azzal, hogy a történetem mennyire összecseng a hazai helyzettel, mert valójában nem (csak) a hazai helyzettel akarom, hogy összecsengjen, hanem a nagyvilágival. Szóval persze volt az a rész a sztoriban, amikor ugye a kormány csinál egy kamu-robbantást, meg vannak hozzá olyan mondatok, hogy: "- Mindketten tudjuk, hogy ezt nem tehetjük meg. Most nem, hiszen erre időzítünk mindent, még a te kurva buszos szarodat is ide terveztük, és el ne feledd, hogy azt ígérted, hogy egy ilyen "esemény" majd össze fogja kovácsolni a nemzetet!..." meg hogy: "- Ilyen lépéseket nyomós indokokkal kell alátámasztanunk, méghozzá úgy, hogy ők kérjék, hogy ők is akarják!..." Szóval beszélnek is a robbantásról, és én meg végre túljutok egy másik projekten, és végre vissza is tudok térni az A FÉRGESÉHEZ, de aztán meg robbantanak tényleg igaziból a valóságban, és akkor arra gondolok, hogy akkor most mit írjak? Hogy vajon legalább a dátumokat látják majd azok a "valakik", hogy az egész dolgot hetekkel hamarabb írtam fantáziából, inkább utalva a 9/11-re, mint rájuk. Jó, ok, én is egyfajta Nagykönyv szerint megyek, de tényleg ennyire ők is!? Ne már!! Ez annyira gáz!

Na mindegy. Holnaptól jönnek az új részek. Sok már nincs hátra a végkifejletig, de nagyon imádkozom, hogy ne legyen több átfedés, mert kurvára szeretném megélni a 45-öt...

OLVASS TOVÁBB: A TÁNC, AMI GYŰLÖL, MEGALÁZ, ÉS MEG AKAR ÖLNI...

Csillagok... őszi eső... hűvös...

Már megint hajnali fél 4 van, én meg nem tudok aludni. Rég írtam... mármint ide, mert amúgy éppen pont sokat írok... Csak nem ide.

Miamiban meleg volt, és a fényszennyezés miatt, szinte lehetetlen volt csillagokat látni az égbolton. Hiányzott. Máltán még melegebb van, de most valahogy mégsem. Mintha őszülne. - Magam is őszülök. - Torkomra ment a légkondi. Kiszáradtam. Innom kellett. Kimásztam az ágyból, ittam, aztán hallottam valami finom kopogást. Esik. Szeretem az esőt. Kinyitottam a teraszajtót. Kimentem. Felnéztem. Vastag, fehér felhők. Vakítóan világító Hold. Csillagok. Hiányoztak. Hűvös. Szeretem a hűvöset. Téli gyerek vagyok. Decemberben születtem. Mindig az ősz hozza meg a hangulatom. Nem szeretem a nyarat, a meleget. Az őszt szeretem, meg a telet. A testem is olyan. Fehér vagyok, mint a hó, a bőröm vastag. A sarkvidéken kéne élnem, vagy Izlandon vagy valami ilyesmi havas, hideg helyen. Felöltözni rendesen és nem izzadni többé, mint az üvegpohár, amibe hideg italt töltöttek. Mármint nem úgy öltözni, mint az üvegpohár, mert az hülyeség, hanem úgy izzadni...vagyis nem izzadni. Az ősz hozza meg a hangulatom. Mindig. Ősszel vagyok otthon. Télen vagyok otthon. Elmélyít...

Csillagok... őszi eső... hűvös...

Forró csoki.

Forralt bor.

Takaró.

Vastag zokni.

Dér az ablakon, meg jégvirágok.

Halk zene.

Hóesés.

Könyv.

Gyertyafény.

Az ősz hozza meg a hangulatom.

Mindig.

Ősszel vagyok otthon.

Télen vagyok otthon.

Elmélyít...

OLVASS TOVÁBB: FITTARÉNA 2016.

2014. augusztus 31-én délután bezártuk magunk mögött minden idők legjobb albérletének ajtaját Dunakeszin, majd a kulcsainkat visszadobtuk a postaládába...

Eddigre gyakorlatilag majdnem minden kézzel fogható tárgyi értékemet vagy eladtam vagy elajándékoztam, leredukálva személyi materiálomat egyetlen kissé túlsúlyos bőröndre, és egy fotós táskára, és - esküszöm, hogy minden presszing nélkül - de megkértem az Andit is, hogy tegye kábé ugyanezt.

Megtette.

Lemondta az összes létező Hot Iron óráját, pedig rajongott az edzésmódszerért és éppen csak elindult fitneszes karrierje, elbúcsúzott élete első tanítványaitól, akiket imádott, és akik viszont imádták, megvált a Hondájától, amit talán még nálam is jobban szeretett, utoljára még magához ölelte Haroldot, a szeleburdi tacskónkat, aki szegény semmit sem értett az egészből, majd az édesanyjához fordult, és kérte, hogy ne sírjon, de persze sírtak mindketten...

Zsolti a taxisunk segített bepakolni a cuccokat, majd beültünk, az autó elindult, mi pedig addig néztük a hátsó ablakon a távolódó szerelemházunkat, amíg el nem tűnt a többi épület takarásában...

Három emelet tömény boldogság: Dolgozószoba a másodikon, gardrób szoba és háló az elsőn - világbajnok matraccal - óriás-tévé, Dolby, Xbox, és egyedi gyártású kanapé a földszinten, terasz a nyáresti borozásokhoz, kiskert a kutyának, szóval minden, ami két ember életéhez kell, valami mégis hiányzott.

Belőlem...

Néhány perc múlva Zsolti kitett a Hotel Ferihegynél, mert az utolsó éjszakánkat már ott töltöttük, lett légyen, hogy a gépünk durván hajnalban indult. Andi a hotelben kezdte el mondogatni, hogy szerinte megfázott, hogy nincs jól...

2014. szeptember 1-én hajnalban a biztonság kedvéért két iPhone is ébresztett egyszerre. Megkérdeztem az Andit, hogy "Elindulunk?". Azt mondta: "El." De eddigre tulajdonképpen már fizikailag belebetegedett a döntésébe...

Ennek már KETTŐ éve...

Budapest - Frankfurt... Frankfurt - Miami...

Miamiban az Intercontinental-ban foglaltam szobát, hogy ne induljon azonnal szarul az egész. Néhány napig még tartottuk a megszokott életszínvonalat, a szépséget és igényességet magunk körül, aztán persze - mint ahogyan mindennek - annak is vége lett hirtelen...

Arról, hogy körülbelül mi történt velünk Miamiban, már írtam. Nem tudom, hogy valaha bővebben bele fogok e menni, de nem tartom valószínűnek: DÖBBENET, HOGY A PEET-ÉK MEG ÁTKÖLTÖZTEK MÁLTÁRA, MIAMIBÓL??!!

Az első két máltai hónapunkról is írtam már: MÁSODIK HÓNAPJA MÁLTÁN

De ami a lényeg, hogy Andi azóta "meggyógyult" és a mosolya is újra őszinte. A Hot Iron-szettjei is elindultak már Németországból, és lassan megérkeznek Máltára, és hamarosan, mint igazi fitnesz ambassador kezdheti meg/újra létezését, elképesztően sok hasznos amerikai edzői tapasztalattal, új idegen nyelvű diplomákkal, no meg biztos máltai támogatással mögötte, sőt, még arra is rávették, hogy versenyezzen - ANDI MENNI VERSENY VÉGRE - és már diétázik, és a kedvenc szegedi edzőjével készül, és ha még ez sem lenne elég, jövő hónapban végre újra Magyarországon tart majd edzést egy nagy fitnesz rendezvényen, újra a Hot Ironnal, és újra együtt első tanítványaival, akik közül többen is - leginkább az ő hatására - már szintén edzők lettek...

Belőlem sem hiányzik már semmi. (Talán csak némi zsé meg a Bömös.) Megtudtam, ki vagyok, megértettem, amit meg akartam érteni, írok, dolgozom - vagyis inkább tanulok dolgozni - élni és szeretni, amit és akit csak lehet, és főleg ameddig csak lehet...

Számoljuk a napokat.

Anyáék is már türelmesen várják az érkezésünket. Persze, mert nekik könnyű. Ők tudják, értik, mi történt, mi történik, nem úgy mint szívünk egyetlen Tacskója... Na abból lesz még majd nagy sírás-rívás, ha Ők KETTEN újra összeölelkeznek...

OLVASS TOVÁBB: SZODOMA DISZKRÉT BÁJA