UNDER CONSTRUCTION

P. Szabó István

Neked ki a példaképed?

2019. október 02. - P. Szabó István

freedom-800x400.jpg

Nem tudom, hogy történt, de egyszercsak azon találtam magam, hogy az Andi elment edzeni, nekem meg már fájt a fejem a sok spanyoltól, és még nem volt kedvem nekiülni a videóknak, úgyhogy adtam magamnak egy kis szabadidőt a nap közepén, és csak keresgettem a filmek közt, hogy mihez lenne kedvem, meg hogy mi kapcsolna ki igazán, amikor rátaláltam George Michael - Freedom filmjére.

Ahogy öregszem, egyre inkább érdekel az igazi valóság, a kitalált valóságok helyett, és lassan több dokut nézek, mint fiction-t, meg amúgy is azt éreztem, hogy így a böjtöm harmadik napján ez most pont jól fog jönni, úgyhogy csináltam magamnak egy vajas-fahéjas kávét, és rányomtam a play-t...

Szerintem mindazon szerencsések, akik olyan korban nőttek fel, amikor még léteztek igazi sztárok, úgy értem nem ma, amikor tényleg mindenki sztár, beleértve az összes szar influenszert, meg a vesznek maguknak követőket embert, meg azokat a senkiháziakat, akiknek ott megállt a produkciójuk, hogy megpörgették a pöcsüket, vagy hatalmas labdákat tetettek a mellük helyére és le tudják magukat fotózni a tükörben, miközben csücsörítve pucsítanak, és társaik, nyilván pontosan tudjátok, hogy mire gondolok, szóval azok, akik még úgy nőttek fel, hogy a rájuk ömlő médiás massza alatt megbújt valamiféle tényleges érték, azok rendre ki is tudták választani maguknak azokat a nagyságokat, akiket aztán a maguk módján követhettek, akikből táplálkozhattak, láttak egy irányt, fényt, ha úgy tetszik, vagy ha modern szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy "motivációt", ami tényleg remek dolog volt fiatalon, de fogalmam sincs, hogy ma mi van.

Beleírtam valami ilyesmit az Indiánba is:

Persze nem azt állítom, hogy régen mindenki jó volt, ma meg mindenki szar, csak valahogy annyira hatalmas az árnyék, és olyan picike mellette a fény.

És talán pont erre ment el az utóbbi közel tíz évem, hogy amint elkezdtek sorra kihúnyni előttem az útjelzők, és a világ értelmi színvonala súlyosan megzuhant, és átalakult az általam oly nagyra tartott eszme, a művészet is valamiféle tojáson lépkedős, polkorrekt maszatolássá, és súlytalan lett minden, és jelentéktelen, a döntéshozók meg sorra emelték magasba a rosszakat meg a tehetségteleneket, egyszerűen nem volt többé merre menni.

Vagyis talán volt, csak épeszű, éplelkű embernek a felkínált új irány egyszerűen nem felelhetett meg, és aljasul kúszott be a változás, alattomosan, lassan, de feltartóztathatatlanul, és bemasíroztak a szaros csizmák a tiszta szobába, és annyira összemászkálták a hófehér padlót, hogy végül a szar lett az uralkodó, és ma már a legtöbben úgy hiszik, hogy a szar az alap, és arra kell építkezni, de én nem akarom, és nem vagyok hajlandó, ami persze kutyát nem érdekel, de akkor is hiszem, hogy jön még arra a rohadt kutyára kamion.

Nem akarok én itt forradalmat, meg nagy szavakat, vagy ilyesmit, csak borzasztó időnként ráébredni, hogy mennyire hiányzik az életemből a zene, a követhető mentorok, meg az igazán jó filmek. Az olyanokra gondolok, amelyek nem dobnak le magukról azzal, hogy menetrendszerűen, és teljesen értelmetlenül tűnik fel bennük a kötelező fekete, a kötelező meleg, a kötelező ázsiai, meg a többi kötelező #meetoo faszom fos, amikor nem kell körülnéznem magamban, hogy "jajj, mit is gondolok!", és hogy vajon éppen most kit sértettem meg azzal, hogy egyáltalán van saját véleményem, hanem egyszerűen csak elengedem, és rájuk bízom magam, és megyek velük, és visznek, és emelkedettséget meg szeretetet érzek, és szabadságot...

Simán lehet, hogy egyzserűen csak a szabadság érzése hiányzik, hogy sajnos pont ott követtük el a legnagyobb hibát az erőltetett szabadsággal, meg a “mások” védelmével, hogy addig toltuk, amíg végül túltoltuk.

Ma már péládul ha szeretnék lefotózni valamit a városban, ezerszer meg kell gondolnom, hogy ki mindenki van a képkivágáson belül, és azon kell agyalnom közben, hogy milyen engedélyeket kéne beszereznem ahhoz, hogy nyugodtan exponálhassak, és ez borzalmas.

Olyan ez az egész, mint amilyen a kajálásunk lett. Miközben megkaphatunk és elérhetünk végre bármit, jön a legerősebben az, hogy ne egyél húst, kenyeret, tésztát, gyümölcsöt, fűszereset, alkoholosat, krumplisat, liszteset, glutént, laktózt, vagyis lényegében semmit, mert meghalsz. Így nem lehet élni, vagyis nyilván lehet, de minek?

És hol vagyunk még ennek a végétől?

De tényleg nem akarok én ennyire nagyon messzire menni, csak jó volt ez a George Michael doku, és gondoltam felteszem a kérdést, mint régen csináltuk még az “én koromban”, mert mi még például írtunk is ilyesmikből házit osztályfőnöki órán, de tényleg nem tudom, hogy ma van-e ennek még bármilyen létjogosultsága, de szóval, hogy azt szeretném kérdezni, hogy "Neked ki a példaképed?"

UNDER CONSTRUCTION

155135_171895176176581_5167265_n.jpg

/ Fotó: Strammer Zsaklin /

Az életemben zajló óriás kavarodás miatt úgy döntöttem, hogy szétszedem és helyükre teszem a dolgaimat, ami azt jelenti, hogy külön csatornákon megy majd a filmes-fotós-videós-írós-művészes világom, meg az edzős-kajálós, hogy ne zavarjak össze mindenkit teljesen, úgyhogy a mai naptól elkezdem átrakni a kajálós dolgokat az új blogomba, aminek az a címe, hogy: egyelrendesen.blog.hu

Itt pedig majd csak azok a bizonyos filmes-fotós-videós...stb. ügyeim maradnak, sőt azon oldalamat még jól meg is erősítem majd itt mindenféle új meg más infókkal.

Arról nem is beszélve, hogy indítottam egy még újabb blogot is, amelyen viszont Final Cut Pro tutorialokat fogok csinálni, mert végre elhatároztam, hogy megtanulok rendesen videót vágni..:) Akit éppen az érdekelne, annak javaslom, hogy pattanjon rá a finalcutpro.blog.hu oldalra, ahol kicsit ugyan még ügyetlenül, de már elkezdtem a létezést.

Hálás vagyok mindenkinek, aki velem van, és ígérem, mostantól jó leszek:)

Andi kész van

andi-kesz-van_web.jpg

Nem tudom, hogy a világon hányan mondhatják el magukról, hogy "kész vannak", hogy közel-, vagy teljesen megvan mindenük, amire vágytak, hogy elégedettek az életükkel, hogy azt csinálják, amit szeretnek csinálni, szóval, hogy minden klappol, minden a helyén van, mert én például ahogy ma ültem és néztem az Andit, miközben a csendes májusi napsütésben, friss epret szemezgetve rejtvényt fejtett a Duna-parton, arra gondoltam, hogy kicsit irigylem Őt, mert az Andi bizony kész van...

Keresett, elismert és szeretett edző akart lenni, és az is lett. Olyan fizetést akart magának, amiből gondtalanul élhet, és megcsinálta. Dunakeszit akarta, megkapta hát azt is. Fogszabályzót meg jó kocsit akart, és azok is összejöttek neki. Épül-szépül a "kert" az erkélyen, nő a bazsalikom, a rozmaring, meg a többi cucc, a párkapcsolata boldog, szeret, és szeretik, és akárhogyan is nézem az életét, kábé mostanra minden aspektusában kizárólag zöld pipák sorakoznak a checklist-jén. Talán egy-két apró finomítás még a hatékonyságban, de ennyi. A munkahelyét imádja, a munkáját imádja, dolgozik ugyan, mint egy igásló szorgalmasan, kitartóan, az ő sajátos alázatával, néha késő éjszakáig, de cserébe komoly lóvé villan a zsebében. A kocsija GTA, a fogszabályzója a legmenőbb átlátszó, ráadásul hiába kajál össze-vissza szarul, még mindig szálkás és csinos, szóval tényleg csak irigyelni lehet,...

...nem úgy, mint engem.

A munkahelyi hatékonyságom katasztrófális, az órarendem borzalmas! Ésszerűtlenül és irreálisan sokat autózom, hogy aztán szánalmasan keveset keressek. A kocsim erősen alsókategóriás, mindene nyikorog, nem működik a légkondi, recseg a kipufogó, de még azt sem sikerült teljesen kifizetnem. Természetesen nagyon szeretem a helyeket, meg az emberket, ahol és akikkel "dolgozom", de a matek sajnos - bármennyire is fáj ezt belátni -gyakorlatilag fenntarthatatlan. Annak ellenére, hogy vannak olyan hasonló korú barátaim, akik lassan elérik a nyugdíjkorhatárt, szép, komplett és egész életműveket tudhatnak maguk mögött, én tulajdonképpen, pont úgy mint a most érettségiző 18 éves keresztfiam, még mindig a pályaválasztási életszakaszomnál járok, ami nem gáz, mert az irány legalább már kristályszerűsödni látszik. Régen is éreztem, hogy későn érő típus vagyok, de azért ezt a kábé 30 éves csúszást még magam sem gondoltam volna...

Szóval én még nem vagyok kész, de ugyanúgy mint a 40-nél, a 45-öt is jelentősre terveztem, és melózom is rajta, hogy idén kész legyek én is, és ha sikerül úgy megcsinálnom, mint a 40-et, akkor az Andival onnantól majd úgy nyomhatunk le egy erős 10-15 évet, hogy az az időszak végre valami olyasmihez hasonlíthat, amilyet az ember aztán később visszagondolva életnek, sőt talán még akár boldogságnak is hívhat.

Legtöbben amúgy pont olyankor szokták elszúrni.

Bízom benne, hogy mi nem fogjuk...

 

OLVASS TOVÁBB: KIRÁLY KÉT HÓNAP JÖN

Valami Amerika 3.

va3_csoport.jpg

Régi életemben sok érdekes tánckarral dolgoztam már, de azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy ez a Valami Amerika 3-as brigád volt a "legérdekesebb"...:) Örültem a lehetőségnek, hogy újra táncolgathatok kicsit, ráadásul néhány régi baráttal, bár a próbák - amellett, hogy rendkívül jól szórakoztunk - kissé megterhelőek voltak elöregedett izületeimnek, és persze a hátam is segített emlékezni, miért is hagytam abba ezt a táncososdit már egy ideje. A filmet sajnos még nem láttam, de aki már igen, az mind imádta, úgyhogy nagyon rajta vagyok, hogy a jövő héten eljussak a moziba, és ahogyan az órarendem kinéz, lesz is néhány üresjáratom napközben, szóval sanszos, hogy meglesz...

Summa-summarum, köszönöm az Annának, hogy gondolt rám, a Sanyinak a csinálást, az Edének a röhögést, meg a többi "csajszinak" a mindent! Jó volt ez...:)

va3.jpg

OLVASS TOVÁBB: HÚST HÚSSAL...:)

Megjelent: EGYÉL RENDESEN!

E-könyv / IOS / iTunes / iBooks

screen_shot_2018-02-10_at_09_33_38.png

Nem érzed jól magad a bőrödben? Szeretnél fogyni, de nem tudod, hogy hogyan kell, esetleg túl vagy már egy csomó sikertelen fogyókúrán? Senki nem érti körülötted, hogy mitől olyan nehéz számodra ez az egész “életmódváltósdi”? Nem kenyered a koplalás, és nem igazán hiszel a szigorú kalóriaszámlálós étrendekben? Eleged van már abból, hogy mindenhol mást írnak, és túl sok az ellentmondás a különféle fogyókúrákkal kapcsolatos szövegekben, esetleg a nyelvezetük érthetetlen számodra? Szeretnél szenvedés nélkül, inkább élvezettel, egészségesen és boldogan fogyni…?
Akkor ez a könyv kifejezetten Neked szól!

EGYÉL RENDESEN!

LETÖLTÉS

 

 

 

Ne rettegj! Csináld!

fkn5s-retouched-1998_bw_fixed_web.jpg

/A fótót magam készítettem még Miamiban 2015-ben, a képen pedig természetesen maga Tóth Andrea spárgáz/

Tóth Andrea először attól rettegett, hogy ha eljön a Szegedi Kortárs Balettől, és Budapestre költözik, akkor a kutya sem fogja alkalmazni szabadúszó táncosként, és majd a kollegái is nagyon fognak neki hiányozni...

Aztán attól rettegett, hogy ha összeköltözünk, nem fognak elférni a cuccai, ráadásul, ha minden nap együtt leszünk, nem úgy mint azelőtt, akkor majd nyilván megunom, és szakítunk...

Tóth Andrea attól is rettegett, hogy ha jelentkezik sportoktató suliba, akkor ott majd biztosan nem fog tudni levizsgázni, mert képtelen lesz megtanulni az anatómiát, meg a mindenféle izmok neveit, és különben is béna, és majd ki fogják nevetni, és beég...

Később Tóth Andrea attól is rettegett, hogy annyira nagyon szeretne Hot Iron edzéseket tartani, de az Iron System-nél sem fog majd átmenni a vizsgákon, mert ott meg aztán azokat a fránya izmokat latinul is tudni kell, és ő különben is majd biztosan félni fog egyedül kiállni az emberek elé, mert majd izgulni fog, meg majd biztosan elrontja a gyakorlatokat, és különben is olyan hangja van, mint egy kisegérnek, és majd biztosan megint ki fogják nevetni, és megint beég...

És persze természetesen Tóth Andrea attól is rettegett, hogy egyetlen terem sem fogja őt Hot Iron edzőként foglalkoztatni soha az életben...
hot-iron-bucsu1-6171_retus_web.jpg
Tóth Andrea azóta eljött, de egy csomó olyan koreográfus hívta és alkalmazta, akikkel mindig is szeretett volna dolgozni, ráadásul a szegedi kollegáival is sokat találkozott, hiszen a Kortárs Balett is folyamatosan visszahívta...

Összeköltöztünk egy olyan házba, ahol gardrób szoba is volt és elfértek a cuccai, sőt azóta éveket éltünk külföldön is, és a múltkor kábé azt számolgattam, hogy gyakorlatilag 5 éve nem töltöttünk egymás nélkül egyetlen napot sem, és nem, még mindig nem unom...

Természetesen minden vizsgája kiválóan sikerült, és az igazat megvallva, talán az egész csoportból ő tudta a legjobban az izmok latin neveit...

És hívták és folyton hívják is mindenféle menő edzőtermekbe folyton, sőt a legelső saját kis csoportjában annyira motiválónak bizonyult, hogy azóta a csoport fele már szintén edzőként dolgozik más termekben...

2017-ben pedig ő lett az egyik kedvenc termében az Év Női Edzője...

Úgyhogy ezek után csak azt tudom javasolni mindenkinek:

Ne rettegjetek! Csináljátok!

26168178_532138130497924_8800731348526877834_n.jpg

Ez a poszt amúgy egy négy évvel ezelőtti Facebook bejegyzésem frissített verziója, amiért külön hálás vagyok a Facebook-nak, hogy emlékeztetett rá!

 

OLVASS TOVÁBB: A GUGGOLÁS

A Viszkis

viszkis.jpg

Sajnos a filmet még nem láttam, de ha nem mélyremenő doku, hanem átírt, felturbózott, elkent akció-cucc, akkor igazán nem is érdekel, de ez mondjuk legyen az én problémám. Nyilván meg fogom nézni, ha majd megérkezik HBO-n, de valószínűleg értelmesebb lenne, ha inkább leülnék A Viszkissel személyesen, mondjuk meghívnám egy sörre, és tőle magától kérdezném meg, hogy hogy is volt ez az egész. Az tényleg érdekelne... 

Ami viszont az én problémám, és amit meg is néztem, az most ez a Tvrvrvtvkvrvtv-s, ATV-s riportműsor volt,  és ami részben rettenetesen felbaszott, részben pedig csúnyán elgondolkodtatott arról a világról, melynek részleteit, és valós viszonyrendszerét igazán az internet megszületése és elterjedése tárta fel számunkra, és amelyben már rég nem találom az "erkölcs" szó szétrágott, agyonalázott, vagy éppen üresen pátoszos jelentésének értelmét.

Az erkölcsnek nem ártana ugyanis valami viszonyítási pont, valami, ami biztos alapokon áll, valami ami megkérdőjelezhetetlenül példás, ami megingathatatlan. Mert valljuk be, leghangosabb szószólóiról, bármennyire is tagadják, mára lehullt a lepel. Mindükről kiderült, hogy valójában velejéig romlottak, hogy az "erkölcs" legmocskosabb, legundorítóbb, leggátlástalanabb megcsúfolói.

Ma már pontosan és nyilvánvalóan tudjuk, hogy az egyházak, a kormányok, a bíróságok, a rendőrségek, a hadseregek, a bankok, a média és az összes többi ezekkel hasonszőrű erkölcsvillogtatók, tulajdonképpen a legsötétebb professzionális ercskölcsgyalázók csupán, és hogy senki nem lop-csal-hazudik úgy, mint ahogyan ezen egyenruhások, talárosok, reverendások, vagy mindük közül a legrosszabbak, az öltönyösök teszik.

Vessetek a vérfarkasok elé, de Mordornak ebben az álszenteskedő mocsarában képtelen vagyok teljes mellszélességgel Tvrvrvtvkvrvtv mellé állva, szörnynek látni azt a bankrablót, aki nem mellesleg busásan megbűnhődött tettéért. Nem érzem úgy, hogy még tovább és tovább kéne őt köveznünk, miközben az igazi rabló politikusoknak meg valamiféle idióta illemből meg kell adnunk a tiszteletet, pusztán csak azért, mert a bűneik még nem kerültek napvilágra az éppen pont általuk irányított, igazságszolgáltatásnak csúfolt intézményrendszer rothadó sötétjéből.

Véleményem szerint igazából egyetlen Ambrus Attila kaliberű figura sem képes kirabolni egy bankot. Bankokat ugyanis a brókerek, a tulajdonosaik, meg a bankigazgatók rabolnak. Az Ambrus Attilák valószínűleg csak visszalopni tudnak valami jelentéktelen aprót abból a számunkra elképzelhetetlen mértékű vagyonból, amit a bankok szemrebbenés nélkül kicsalnak, vagy éppen kizsarolnak belőlünk.

Félreértés ne essék! Nem állítom, hogy a Viszkis egy hős lenne, sőt inkább tartom baleknek, mert őt elkapták az ő szánalmas kis filléreivel, miközben a "tudjukkik" meg például vígan fejik szabadlábon a milliárdokat tojó EU-s tehenet.

Fura világ ez na, ahol már sem erkölcs, sem igazság nincs, de hála Istennek legalább van helyette közöny, úgyhogy igazából kutyát se érdekel már maga a fura világ sem, csak az, hogy jönnek-e a lájkok, úgyhogy nyugodtan vegyétek úgy, mintha mindezt le sem írtam volna, de persze azért lájkolni meg osztani ér...

 

OLVASS TOVÁBB: AZ EDZŐ, AKI MINDIG KÉSIK

Divatos senkik

andaluz.jpg

1929-ben, egy valószínűleg tök szokványos estén, Luis Bunuel és Salvador Dali kajakra bemindenezve, nyilvánvalóan arról eszmecseréltek, hogy mekkora gyökerek már ezek az esztéták, hogy ha találnak valakit, akinek fényesre lehet nyalni a seggét, akkor az csináljon bármilyen szart is, addig szófosnak, meg csűrnek csavarnak - amit ők úgynevezett "kritikának" hívnak - míg végül arannyá nem mossák még a szart is, majd boldog áhítattal készek akár hajlongani is, a tulajdonképpen általuk kreált "Mester" előtt.

Ez a hozzáállás ma is simán megállja a helyet, és ezt tapasztalatból tudom, mert például megtörtént, hogy amikor kijött az Indián, volt például egy spanyol kritikus csávó, aki ódákat zengett róla, mert azt hitte, hogy a "másik Szabó István" csinálta, aztán amikor kiderül, hogy nem, azonnal el is tüntette az ódámat a felületéről, annulálva alkotói zsenialitásomat.

Na mindegy, mert nem is ez a lényeg, hanem az, hogy szóval a Bunuel meg a Dali bemindenezve azt találták ki, hogy majd jól kicsesznek az esztétákkal, és csinálnak egy olyan filmet, aminek az ég egy adta világon olyannyira semmi értelme nem lesz, és úgy lesz szar, hogy az aztán már tényleg abszolút egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen, és megnézik, hogy ha ők ketten fémjelzik majd az alkotást, akkor mit fog szólni róla az úgynevezett kritika.

Na kábé így születhetett meg az Andalúziai kutya című örök klasszikus, ikonikus, filtmörténeti alapmű, amit az úgynevezett kritika természetesen őszinte csodálattal, rommá agyon ömlengve fogadott, a szent művészet kulturális mennyországába emelve a szerzőpárost, miközben a szerzőpáros meg valószínűleg szakadt a röhögéstől, és nyilván nem hitték el, hogy értelmesnek gondolt felnőtt emberek hogy lehetnek ennyire hülyék...

Na pont így vagyok én a divattal.

Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy valamelyik nagy divattervező, nyilván szintén rommá bemindenezve, ül a new york-i penthouse-ában a klotyón, és gondolkodik, hogy mi a retket lehetne még kitalálni ennek a csürhének, meg hogy mivel lehetne ezeket megint rávenni arra, hogy lecseréljék a komplett ruhatárukat, egy újabb adag teljesen értelmetlen és haszontalan szarra, mégházza kurvasokért, és hogy vajon mikor áll már elő valaki azzal, hogy gyerekek, ez már tényleg eszement egy faszság, úgyhogy ezt inkább ne! De persze soha nem áll elő senki, a csürhe meg csont nélkül beszop tulajdonképpen bármit, és tényleg anélkül, hogy legalább a saját egészségükkel kapcsolatban egy villanásnyira is elgondolkodnának kicsit.

És hogy volt az az időszak például, amikor a kistiniknek a leghidegebb télben is ki kellett tenniük a puszta szabad veséjüket a levegőre, mert akkor éppen azok a rövid kabátkák voltak az úgynevezett divatosak, meg persze csak úgy látszódott a szintén nagyon divatos köldök-piercing, amint éppen deresen ráfagy a kistini egyre szürkülő bőrére, és baszdmeg csinálták, és kitették, és vették a felfázást meg a vesebetegséget, mint a cukrot, mert ugye mit nekik egy-két kósza petefészek. És igazuk is volt: Inkább a divat, mint egy fosos gyerek!

Most meg ugye az van, hogy időjárástól és külső hőmérséklettől teljesen függetlenül, ha kell, ha nem, legyen kint a boka a csőgatyából, és esküszöm, tényleg látom, ahogy a divatdiktátor, aki ezt kitalálta, könnyesre röhögi magát, hogy mekkora ökröt csinált már megint egy csomó felnőtt emberből, a hatéves Thai gyerekek meg serényen gyártják a sötét, penészes kis pincéikben a rövid csőgatyákat 10 centért havonta, miközben az emberek meg azt érzik, hogy attól, hogy nekik is ugyanúgy divatosan fagy le a bokájuk, meg gyullad be a csonthártyájuk, mint a többieknek körölöttük, most akkor ők tartoznak valahová, és így már akkor nem nevetheti ki őket senki, mert nekik bizony határozott egyéniségük van, csak a helyzet az, hogy ha valakiknek nincs egyáltalán semmilyen egyéniségük valójában, akkor azok azok, akik agy nélkül nullába azt tolják, amit a mainstream megparancsol nekik, és ezt látni nap, mint nap, néha egyszerre elkeserítő és szánalmas, és sajnos ebben az egyen-egyéniség megjelenésben mi magyarok totál élen járunk, ami meg még aggasztó is, lett légyen, hogy valamiért mindig is alapvetően tehetséges és különleges népnek hittem magunkat...

 

OLVASS TOVÁBB: CROSS TRAINING - AVAGY, A NAGY FITNESZ-HÓKUSZPÓKUSZ

Szegedi Kortárs Balett 30

SZKB30 from DelbeauFilm on Vimeo.

Életem egyik legszebb időszaka volt az, amit a Szegedi Kortárs Balett-tel töltöttem. Ezermillió élmény, előadások, országok, barátok...és végül Andi, akit sohasem ismertem volna meg, ha Ti nem vagytok!

Úgyhogy elmondhatatlanul büszke vagyok rátok, és persze arra, hogy valaha én is közétek tartoztam és tartozhattam, és teljes szívemből hálás vagyok minden érintettnek és kollégának mindenért!...

Kisszív

A #metoo ötven árnyalata

bizarre.jpg

Nem akarok nagyon ráúszni a témára, csak valamiért korábban keltem, mint az ébresztőórám, és kávé közben a nagy csendben, minden irányból ez jön most a neten, szóval csak elmélkedem róla, és ha már elmélkedem valamiről, azt szeretem leírni, hogy azáltal meg is értsem tényleg.

Mindenekelőtt kérem, tegye fel a kezét az, aki nem #metoo!

Én is #metoo vagyok, és sajnos, őszintén kétlem, hogy egyáltalán van olyan ember a világegyetemben, akit még soha nem "zaklattak", főleg amióta tulajdonképpen az "úgy nézett rám"-tól, a "kést szegezett a torkomnak, és megerőszakolt"-ig, az árnyalatok teljes hiánya és igénye nélkül minden #metoo.

Valahol olvastam, hogy kétféle ember létezik a Földön: zaklató, és zaklatott.

Szerintem meg csak az utóbbi, mert az életemet teszem rá, hogy minden zaklatót, valamikor, valaki zaklatott, és talán éppen pont azért zaklat ő is, hogy ilyenformán túlélje, megbosszulja, feldolgozza a vele történteket. Nem mintha ezzel bárkit is fel szeretnék menteni a felelősség alól, bár vallom, hogy akármennyire szeretnénk is, lényegében semmilyen formában nem vagyunk urai az életünknek. Mert ugye például ki akar lepukkadt drogos lenni, vagy egy életen át szegény szerencsétlen, vagy ki akar kövér lenni, vagy sovány? Valószínűleg senki, mégis lepukkadt drogosok vagyunk, szegények, szerencsétlenek, meg kövérek, és próbálkozunk, meg küzdünk, mint disznó a jégen, de valójában semmi esélyünk a sorsunk ellen.

Ma meg aztán különösen nehéz ezt a dolgot értelmesen összerakni úgy, hogy miközben mély sebek tépődnek fel az egyik oldalon, a másik oldalon például a puncs.hu gyerekkurvákat gyárt állami pénzből, méghozzá nyíltan azzal az indokkal, hogy "mert van rá igény", vagy milliók izgulnak rá egy olyan sikerkönyvre, amely megpróbálja széles körben elfogadtatni, sőt divatosan vonzóvá tenni a szado-mazót...

 

OLVASS TOVÁBB: NE REGGELIZZ!!!

Boldogság

the-leftovers-season-2-poster.jpg

/The Leftovers Season 2 poster/

Lett légyen, hogy tegnap óta lényegében csak Max Richtert és David Langet hallgatok, asszem, megvilágosodtam.

Jó, mondjuk nyilván az is benne van, hogy már megint rég nem írtam semmi okosat, és bizonyára felgyűlt bennem, mint ahogyan az utóbbi 44 év, vagy az utóbbi 5 év, vagy 3 év, vagy 3 hónap, vagy 3 hét tapasztalatai is, és tegnap hirtelen feljött egy kép a net mélysötét bugyraiból a régi szolnoki Damjanich uszodáról, ami megindította a lelkem, és visszarántott a múltba megint, de közben meg azzal együtt, hogy mennyi életem volt már, és mennyi boldogságom, pedig valójában mindannyian valamiféle konstans boldog állapotot keresünk, és egészen addig, amíg azt meg nem találjuk, talán kifejezetten boldogtalannak érezzük magunkat, a sok más szarok miatt, amik történnek, de ha valami tényleg nem létezik - és ezt már biztosan tudom, és pedig én vagyok/voltam neki a leghűbb keresője - az a konstans boldogság. És tudjátok, hogy miért nem? Egyrészt, mert kibaszott unalmas lenne, másrészt pedig mert semmit az égvilágon nem tudunk értelmezni önmagában az ellenpontja nélkül, úgy, mint ahogyan a mozgást, az idő teszi értelmezhetővé, nincs Menny, Pokol nélkül, nincs nyár, tél nélkül, és természetesen nincs boldogság, boldogtalanság nélkül sem.

Tudom, hogy ilyen nagy szavakat az ember maximum egésznulla-számos évfordulók napján ír, de olyankor valahogy pont sosem jön, és most meg hogy végre szombat van, és nem órára ébredtem reggel 5.00-kor, mint ahogy a korai edzések miatt teszem minden hétköznap, és nem kell rohannom, meg edzéstervet írnom, retusálnom, vagy ilyesmi, hanem csak ülök itt a kanapén simán, miközben halk zene szól, és iszom a kávém, így most tulajdonképpen boldog vagyok, mert annyira nehéz volt a hetem, meg a hónapom, meg az év eleje óta, meg az utóbbi három évem, hogy most kipihenek mindent hirtelen, és végre értékelem is, és asszem ponotsan ez a boldogság:

A negatív ellenpont nemlétének értékelése, megélése az adott pillanatban.

És nem csak úgy vagyunk boldogok, hogy az egész életünkben, hanem bizonyos életszakaszainkban, más és más okokból, értelmezéseken keresztül, vannak boldog pillanataink. Zsíroskenyér csemiubival abban a bizonyos Damjanich uszodában, nyáron, a barátaiddal, kiskorodban - az öregedés gondolatának totális ismerete nélkül - víztől lelapult hajjal, pirosra égett bőrrel, vagy a Zagyvaparton, a dús zöld fűben feküdve, miközben lágy szellő fújdogál, és te az első szerelmedet éled, vagy még később Dobán, azon a csodás nyárvégi héten, ifjúfélrészegen, a homokban fekve, és a csillagokat nézve, miközben...(na jó, ez nem tartozik rátok:)...), vagy amikor jössz haza a Vörös Csillag moziból egy tavaszi este, közvetlenül a Staying Alive megnézése után, és a tök üres Dr. Szana Antal utcában grand jete-zni próbálsz, miközben arról álmodsz, hogy világhírű táncos leszel, vagy amikor Angersban átmész a kis fehér függőhídon, és balett-órád lesz, és beválasztottak a legjobbak közé, és franciául beszélsz, és Snickerst meg narancsot eszel, mert többre nem telik, de előtted az élet, és jó úton jársz, hogy megvalósítsd mindazt, amit ott a Dr. Szana Antal utcában elterveztél, azon a bizonyos tavaszi estén, vagy Párizsban, amikor a barátaid elvisznek arra a gospel estre, és amikor már elmennek a nézők és kiürül a templom, de ti még körülálljátok a fehér zongorát, és visszajön a kórus, és az a nagydarab fekete nő visszaül a zongorához, és ott állnak melletted és olyat énekelnek a füledbe közvetlen közelről, hogy azonnal tudod, hogy soha életedben nem fogsz többé ilyen egetrengető élményt átélni, vagy amikor már évek óta koreografálsz, és fiatal vagy, és fiúcsapat van, és minden éppen a csúcson, és olyan showt nyomtok, hogy még sose, és barátok vagytok igazán, és ezrek sikítanak megállás nélkül és zúg a taps, és csak behunyod a szemed a takarásban, és csak hallgatod és átéled, vagy Carmina Buranat táncolsz Franciaországban, élő zenekarral, nagy kórussal megint, és a zene, és az ének, és a tánc valami olyan elementális egységben olvad össze benned, hogy miközben kitáncolod a lelked, képtelen vagy levegőt venni, olyan katarzisban vagy, vagy amikor már saját lakásod van, és végre végleg kiszabadultál egy rossz kapcsolatból, a lány elpakolt, és hirtelen akkora szabadság szakad rád, hogy széttárod a karjaid a szoba közepen és percekig nem teszel mást, mint sírsz és nevetsz egyszerre, vagy amikor az európai luxushajóútad egyik éjszakáján csak kiállsz a lakosztály duplaerkélyére, és a világító telihold alatt elámulsz a tenger végtelen erején és gyönyörűségén, aztán amikor már szép autód van, és tele a zsebed, és éppen hazafelé tartasz Dunakeszire, a kedvenc lakóparkodba, az autópályán, és bömböl az, hogy "No Place I Rather Be...", vagy amikor iskolába indulsz nagyon kora hajnalban, de éppen "hangulatban vagy", és nem jobbra fordulsz, hanem balra, és suli helyett inkább leülsz Miami Beachen mezítláb a homokba és végignézed, hogyan kel fel a nap az óceán felett...

És sorolhatnám...

Változás és választás. Döntések, hogy a két oldalból mindig csak a rosszat vesszük észre, vagy néha azért a jót is. Mert jó néha megenni egy pizzát, de rossz másnap a felpuffadt has, de választhatod azt az életet, hogy a jó kaják-piák tesznek boldoggá, és inkább beáldozod a tested és az egészséged, vagy éppen a testedet és az egészségedet választod és cserébe beáldozod a kajákat meg a piákat, vagy jó dolog a nyár, de nem az, ha állandóan csak az izzadás vagy a fülledt levegő miatt panaszkodunk, és a tél is jó, ha nem csak a dermesztő hideget vesszük benne észre. Sőt, talán mindennek egyszerre van fehér és fekete oldala. Egy évtizedeken átívelő párkapcsolatnál valószínűleg nincs szentebb dolog a világon, ha az ember úgy dönt, hogy annak szépségét éli meg, nem pedig a mindazzal járó negatívumokat, a tűz kihunytát, a kihagyott kalandokat, lehetőségeket, vagy ahogyan a dal mondja:

"Mindig az a perc a legszebb perc,

Mit meg nem ád az élet,

Az a legszebb csók,

Mit el nem csókolunk.

Mindig az az álom volt a szép,

Mely gyorsan semmivé lett.

Amit soha többé meg nem álmodunk..."

 

OLVASS TOVÁBB: ÉLETÚT 

Életút

Egyszer lent, egyszer feljebb, egyszer nagyon fent, aztán hirtelen nagyon lent, de úgy, hogy kipróbálsz valami egészen mást, mint eddig, aztán kicsit feljebb, és rájössz, hogy ez az új dolog ez mégsem vált be, aztán megint feljebb, de azért nem annyira kicsit, és inkább visszatérsz a régihez, amit már jól ismersz...

 

OLVASS TOVÁBB: METRÓ

Pici szabad délelőtt magamra

Avagy milyen volt az első "rendes hónap" itthon

15940491_10211785648179403_6088633448189711011_n.jpg

Az Andi már elment. Én még maradok. Neki órája van, nekem meg hasmenésem. Vagyis igazából nem komoly a cucc, hanem inkább csak a reggeli zöld juice, meg most a zab-kávé kombó fejti ki áldásos hatását.

Így kb. egy teljes hónap után most végre megengedtem magamnak egy délelőttöt dolog nélkül. Na jó, ez sem igazi délelőtt, mert már 12.00-re bent kell lennem, de majdnem.

Szóval tulajdonképpen január elseje óta minden nap ott vagyok a Gilda Max Dívában. Ja, nem, bocs! A tegnapot (vasárnap) kihagytam, mert fotóztam egy másik Gildában, másik Gildás edzőket...

Ha reggel felébresztenek legszebb álmomból, és megkérdezik, hogy mi az első szó, ami eszembe jut, azonnal rávágom, hogy: Gilda. Max még azt mondom mellé, hogy: Díva, de ennyi. Semmi más nincs is most a fejemben. Írni is nehéz, mert olyan, mintha sosem írtam volna, meg mintha sose éltünk volna Miamiban, meg Máltán. Sőt, mintha Harasztiban, meg Keszin se éltünk volna soha. Minden annyira visszaállt valami 4 évvel ezelőtti érthetetlen nyugalomra, hogy nem is nagyon tudunk vele mit kezdeni. És az egészben a legfurább az, hogy tök jó!

Kész voltam rá végre. Elkészültem az életre, mert felkészítettek a külföldi évek, meg a gazdagság-szegénység két szélsőséges állapota, hogy el tudjam helyezni magam, és a mindennapjaimat, hogy képes legyek a legtöbbet dolgozni, a legtöbbet áldozni, hogy ott lenni minden nap, akár 10-13 órát is, és nem szarni bele, hanem tudni, hogy ez hasznos, hogy ennek így kell lennie. És ha februártól jól is szerződünk, akkor tényleg minden már szép lesz és boldog és haladunk majd és csináljuk, mint állat.

Egyre több emberrel edzek, és imádom, és már vannak, akiken látom is a változást, és érzik, és mondják, és ez most nem az, hogy tetszett-e a film, vagy a könyv, vagy a színdarab, meg értettem-e, hatott-e a lelkemre, vagy simán csak szar volt, hanem ez annál jobban mérhető öröm sokkal. Nem annyira összetett, nem bonyolult, hanem egyszerű, és kész. - Jobban vagy? - Jobban - és ennyi. Az egyszerűség jó dolog!

Persze mivel ennyire nagyon sokat dolgozunk - lett légyen, hogy az Andi is még három másik Gildában is tart csoportos órákat, majd amikor éjszaka hazaér, még online edzése is van a torontói barátainkkal - gyakorlatilag nincs időnk semmire, még a lakásra sem. Még mindig üresek a polcaink, még mindig zsinórok lógnak mindenhol, mert még nem értem rá szépen elhelyezni a rooter-t, meg még nem érkezett meg Hongkongból az Apple tévém távirányítója, hogy belőhessem vele a wifi-t. Kocsink sincs még, sőt pont tegnap beszéltük, hogy tulajdonképpen ruhánk sem nagyon, de ha majd lesz egy rendes napunk, akkor majd végre elmegyünk és veszünk nekem olyan farmert, amit nem fogytam ki, meg ilyesmi dolgokat, hogy ne nézzünk ki úgy, mint két hajléktalan.

Mindegy, mert a lényeg, hogy haladunk szépen lépésenként. Ha majd megjön a távírányító, beállítom az Apple TV-t, és elrejtem a zsinórokat, és akkor majd eltűnnek a dobozok is a nappaliból. Ja, és tegnap eladtam minden Nikonomat, hogy aztán végre megint léphessek egyet előre abban is, mint ahogy ígértem magamnak, szóval a fotósságom is halad vissza. Lépegetünk, és az jó...

Csak most meg már megint lépegethetek befelé... a Gildába, mert idő van:)

Ha arra jártok, látogassatok meg! Jó kaja az éttermünkben...

 

OLVASS TOVÁBB: KÖR 2.

Kör 2.

gildamaxdivacrew_logo_pszaboistvan_web2.jpg

...na jó, felébredtem!

Az előbb pont egy olyan találkozás történt, amitől az ember biztosan megtudja, hogy az élet tényleg egy csoda, de annyira hosszú és bonyolult lenne elmagyarázni, és úgysem értené nagyon más, csak "mi", ráadásul már az első rendes hosszú mondatot sem sikerül hatásosan összeraknom, ami meg kicsit zavar is, de valójában mégsem, mert most nem az a lényeg, hogy betalálnak-e a mondatok, hogy hasít-e a stilisztika, hanem, hogy mi az, ami van, és de mivel ami van, az bonyolult, mármint a találkozást elmagyarázni, szóval azt inkább nem is teszem, de leírom, hogy volt, mert emlékezni akarok rá...

Aki megtisztel a figyelmével és "követ" - már ha van ilyen egyáltalán, bár sokan mondják, hogy teszik - az tudja, hogy hazajöttünk, mert megírtam a KÖR-ben, de nagyon nem részleteztem, hogy jómagam mire készülök, csak leginkább az Andit frankóztam, mert meg is érdemelte. Aztán meg teltek-múltak a napok, meg talán már a hetek is, és egymást követték az események, és megint nem maradt idő sem írni, sem gondolni, mert tenni kellett, méghozzá sokat, meg különben is meg akartam várni a szent pillanatot, amikor már "official" lesz minden, és csak akkor előrukkolni a farbával, hogy igen, azt hiszem, már biztos, hogy kétszer élem le a komplett életemet, aminél nagyobb ajándék talán nincs is a világegyetemben:

Mert minden egy hullámzó kézzel kezdődött a mozivásznon, aztán folytatódott a Travoltával, meg a heggesztő Jennifer Beals-szel, meg a "Surprise"-zal, és aztán jött a Fehér Gyurika, a Vincsi, a Mozsonyi Ali bácsi, meg a Kovács Kálmán, meg a Hargitay Ákos, a Norma, a Kővágó Kriszta, és ilyesmik, mire végre a Dobos Bori befizetett egy jazz-órára a Földi Bélánál, mert ugye nekem nem volt annyim egyben még akkoriban. Onnan meg persze a Jesza, és sorra a többiek, míg végül egyszercsak kérdezték, hogy "Te akkor most táncos vagy?", én meg mondtam, hogy "Igen.", és tényleg az is voltam legteljesebb tiszta szívemből, minden erőmmel, tetőtől, talpig. Amikor meg eljutottam odáig, tanítottam is, és imádtam csinálni. Sok sok legjobb élményeim, legklasszabb emberek evör, ezer szépség, jóság, csoda, és ifjonti szerelem lüktetett ritmusosan minden nap, aztán jött a színpad mindenfelé, a nagyvilág meg Párizs, én meg fordultam rá egy másik útra és mentem az írással, a filmmel, meg a színházzal, és csináltam azt is, aztán megjelentek a könyvek, kijöttek a filmek, felgördült a függöny, és mire már majdnem..., elfordultam attól is a semmibe, és inkább Amerikába mentem autókat parkolni, meg Máltára kávét főzni €4,50/óráért. De közben meg persze végig masszázs-tanfolyamokra jártam, és masszíroztam is, és híztam, aztán fogytam, aztán híztam megint, úgyhogy kitanultam a táplálkozást is, és gyúrtam, és futottam, és mentem az Andival edzőképzésekre, meg órákat is tartottam, de nem éreztem benne jól magam, mert elvesztettem a hitelem, leginkább magam előtt, és nem ismertem már rá arra a régi tánctanárra, aki imádott az emberekkel lenni egy teremben, és zenére mozogni, és vinni, és inspirálni őket, hanem azt éreztem, hogy kinevetnek, lenéznek, és nem vagyok oda való, és el is hittem, és be is beszéltem magamnak, és amit bebeszélsz magadnak, az úgy is lesz...

...egészen mostanáig...

Már vagy két hete újra embereket mozgatok egy teremben (Gilda Max Díva Fitness), és bár az elején féltem kicsit, mostanra megnyugodtam, mert elfogadtak, mert imádom őket, és mert újra szeretem ezt csinálni, és vállalok már csoportos órákat is lassan, és persze az élet az olyan, hogy ellened megy azonnal, mert teszteli az elszántságod, és a könyököm még mindig fáj a napi 1000 máltai pohár eltörölgetésétől, meg a hátam is a 12-13 órás műszakoktól, és minden gyulladás előjött, ami előjöhetett, de már harcolok ellenük, mert az utóbbi évek legnagyobb csodája, hogy megtanítottak harcolni, és a vicces az, hogy valójában tudom is, hogy mit kell tennem, hogy kihozzam magam a Piriformis Szindrómából, hogy hogyan kell helyrehoznom a könyökömet, vagy hogy hogyan szabaduljak meg a hasi zsírtól mert bár ritkán alkalmaztam, mert ugye magam sem hittem el, de valójában ezekhez a dolgokhoz értek  a legjobban, úgyhogy azt mondtam magamnak: Nyomassuk! - és nyomatjuk is...

És ha az élet így kanyarodik tovább, akkor talán majd újra fogok írni is, meg filmet csinálni akarni is, meg színházat csinálni akarni, csak most ebben a második körben már azt érzem, hogy értem is amit csinálok, és hogy ezalkalommal jól is csinálom tényleg...

Aki pedig ismeri a Dobos Borit, kérem, szóljon neki, hogy szeretném megadni neki a tartozásom, és befizetni őt egy jazz-órára a Földi Bécinél! Köszönöm!

 

OLVASS TOVÁBB: MICSODA ÉV VOLT!

Micsoda év volt!

fabulous-baker-boys.jpg

Amikor elkezdődött, még Miamiban fotóztam, és még a közepén sem voltunk mire Máltán törölgettem a poharakat, meg italokat öntöttem a bárpult mögött, a végére meg itthon edzettem és szerveztem a következő év munkáit, visszatérve az örök forráshoz a nyugalomba, de már tapasztaltan. Mert igen, ez volt az az év, amikor egyrészt megtanultam dolgozni, másrészt pedig értékelni a jó munkahely-, és munkakörválasztást...

2016 a csoda éve is volt, ugyanis sikerült megszabadulnom a lakáshitelemtől, melynek Demoklész kardja amúgy - ha jól emlékszem - 2047-ig lebegett volna fölöttem, ami egészen elképesztő. De ez már a múlt, bár nem könnyű felfogni, hogy eladtam a lakást, amelyet 2008 óta tulajdonoltam, bár nem laktam benne az utóbbi majd négy évben, viszont amelyben éppen ülök, miközben ezeket a sorokat írom...:)

Sajnos szomorú év is volt 2016, lett légyen, hogy Madonnán és Stallone-n kívül gyakorlatilag mindenki meghalt, aki filmben vagy zenében valaha is számított ifjú rajongó koromban, amivel meg már nem csak az a bajom, hogy - az Indiánból idézve - nélkülük "elvesztem a kapaszkodóimat", hanem az, hogy figyelmeztet a koromra, annak veszélyeire, és a szomorú tényre, hogy igen bizony a velem egyidősek már úgy halnak meg, hogy abban már fel sem vetődik a "jaj, de fiatalon ment el!" őszinte meglepődése, hanem csak a puszta tudomásul vétele annak, hogy az élet már csak ilyen...

Na de mindegy is, mert azon szerencsések, akik túlélték 2016-ot, a 9-es szám évét, ami a nagy lezárásokat meg a befejezéseket hozta, most 1-es évbe léptek, ami meg a nagy változásoké meg újrakezdéseké, meg máshogy elkezdéseké lesz, és ahogyan az életem most áll, magam vagyok mindennek az élő példája, hiszen a történetírásból meg a fotózásból, masszírozás lett megint, és mozgás, és edzés, és edzősködés, mint ahogyan volt az tulajdonképpen szinte mindig táncos és tanctanár koromban, és az élet KÖRbeért megint, és várom nagyon mit hoz 2017, mert izgalmasnak és mozgalmasnak ígérkezik. Új alapnak, amire végre valami masszívabb épülhet, mint az a lég-, és kártyavár, amit rakosgattam pitlák 44 éven keresztül mindezidáig, és ez öröm-, és reményteli gondolat, úgyhogy Kedves Kisbarátaim, ti csak nyugodtan pihengessétek kifelé a tegnapi bulit, én meg mozgok egy kicsit végre, mert hiányzik, és aztán legyetek boldogok, meg sikeresek 2017-ben is, és gyertek hozzám masszázsra, meg edzeni velem, mert az mindkettőnknek jó lesz, és csak az igazán jó dolog, ami mindenkinek jó...

BUÉK!

 

OLVASS TOVÁBB: KÖR

KÖR

Avagy az élet tartalommal való megtöltésének geometriája...

circle.jpg

2013. késő tavaszán, amikor már majdnem nyár volt, de mégsem, kint ültem a Csajoméknál a kertben, és miközben nagyban szivaroztam, azon agyaltam, hogy jelentős változásra van szükségem. Valami ingerre, ami megdob kicsit, hogy például mi lenne, ha én is akarnék otthonra egy kertet? A kert jó. Felnőttes. Ja, elvégre már felnőtt vagyok - morfondíroztam - szóval jár nekem a kert meg az ilyesik, és az majd biztosan jelentős változásnak is számít majd, úgyhogy beleszívtam még egy jó mélyet az ajándék Cohiba-mba - amit egy fotózásért kaptam cserébe - és nekiláttam bérelhető kertes házakat nézegetni. Ekkor még egy - amúgy szépen felújított, és tényleg faszásan kinéző - zuglói, 10. emeleti panelben laktunk a Fürediben, amit bár szerettünk szívből, de valahogy tényleg úgy éreztük, hogy kinőttük. Ott volt már velünk Harold a tacskónk, meg a plafonba fúrt TRX, meg a Spinning bringám, meg néha masszázs-szalont, néha pedig fotóstúdiót csináltam abból a negyvenakárhány négyzetméterből, sőt olyan is volt, hogy egyugyanazon a napon, ami fasza volt, de kicsit azért kényelmetlen. Meg amúgy is, szanaszét felhalmoztunk már minden szart oda. Egy csomószor eszembe jutott az a régi film, az Égigérő fű, amiben az Ullmann Mónika még kicsi volt, de már gyönyörű, és abban mondta Poldi bácsi a parkőr, hogy "Csak az a szép zöld gyep...", és abban volt egy lakás, ami annyira tele volt zsúfolva cuccal, hogy a házinéni a szekrényből adta a málnaszörpöt - vagy valami ilyesmi - és imádtam azt a filmet gyerekként, és olyan lakást akartam, mert viccesnek tűnt, de azért felnőttként már mégsem volt vicces kb. így lakni, hanem simán csak zsúfolt, szóval summa meg summarum úgy döntöttem, hogy költözünk.

Találtunk is egy házat Dunaharasztiban, amit jól ki is vettünk, és jól bele is költöztünk, és ki is takaríttattunk pincétől a padlásig, meg áthúzattam a bőr ülőgarnitúrát benne, mert szanaszét volt szaggatva, meg kicseréltem egy szekrényt a nappaliban, mert nem fért el benne a 127 centis tévénk, és a fölső szobába új parketta is került, és szép is lett, csak mire "elült a por", és már fel is lélegeztünk, hogy tényleg de jó házban lakni, jött a tulajribanc, és közölte, hogy váratlanul teherbe lett rakva, és kell a hely a pulyának, úgyhogy akár pakolhatunk is, és húzhatunk a faszba vissza oda, ahonnan jöttünk. Kicsit persze azért még trükközött a kaucióval a rohadt kurvája, mert ruppótlan volt, mint egy templomi egér, miközben többször köpte ki a szájából a "korrekt" szót, mint a mi Viktorunk meccs közben a szotyolát, és bár először meg akartam ölni őt is, a szarfaszú férjével, meg a hárpia anyjával együtt, és rájukgyújtani a házat, aztán az egész telket felönteni mésszel, végül csak beleröhögtem az arcukba, mert éppen pont húszszor annyi zsé volt csak a bal zsebemben a papírzsepik közt, mint amennyiről szó volt, és különben meg mindenki a maga szerencséjének a pogácsa, a karma meg úgysem viccel, szóval hagytam inkább ott mindent úgy szépen felújítva, kívántam nekik boldog életet, és léptünk inkább tovább, kibaszásból egy még jobba, még szebbe, még nagyobba...

...így kerültünk Dunakeszire, és az ottani "házba", ami először ridegnek és üresnek tűnt - mert az is volt:) - de miután mind a négy szintjét berendeztük, maga lett a Földi Paradicsom, és egyben a legjobb hely, ahol valaha éltünk...eddig. És szép is meg jó is volt minden, csak aztán egy napon ráébredtem, hogy valahogy még mindig nem elég az inger, hogy még mindig nem dob meg semmi, még mindig ridegséget érzek, és mivel a ház már nem lehetett a hibás, így kénytelen voltam beismerni, hogy akkor viszont én magam vagyok ennyire üres. Ekkor kezdtem foglalkozni a gondolattal, hogy mi lenne, ha összepakolnánk és/vagy eladnánk mindent, és végre célbavennénk álmaim netovábbját, Amerikát!?

Megtörtént. 2014. szeptember elsején visszadobtuk a Dunakeszi ház kulcsait a postaládába, majd felszálltunk a Budapest-Frankfurt-Miami járatra, és miután végre beengedtek az USA-ba, ki sem léptünk onnan 18 hónapon keresztül. Szép, medencére meg óceánra néző lakást találtunk a belvárosban, csak éppen üreset. Berendeztük hát azt is... Masszív időszak volt, pont az a brutál inger, amire a legnagyobb szükségem volt, és vele majd minden, ami tanulópénze az életnek. A létező összes megtakarításom elpárolgott, de nem bánom, mert helyette tényleg akkora lökést kaptam, amekkora egy magamfajta 100 kilós ősbarmot is képes kimozdítani a megkövesedett idiótaságaiból. - Sokat írtam erről az időszakról, főleg jóval később 2016 május-június-júliusban... Ha nagyon érdekel, ott tudsz keresgélni, de ha annyira nem nagyon, csak kicsit, akkor olvasd el a DÖBBENET, HOGY... - ot! - A lényeg, hogy sok kérdésemre megkaptam a választ, és főleg megtudtam, hogy mit nem akarok, ami valószínűleg az első és legfontosabb lépés az ember személyiségfejlődésében, és mivel ettől a perctől kezdve semmi további értelmét nem láttam/láttuk maradni, ismét kiürítettünk egy nemrég berendezett bérleményt, vettünk két repülőjegyet, és irány...

...Málta, ahová BEKÖLTÖZTÜNK VERONIKÁVAL... A lakást nem igazán szerettük, de a jó öreg Európában végre újra tudtunk lélegezni és nem is csak, hogy tudtunk, hanem kaptunk is levegőt tényleg. Örültünk terveztünk, csináltuk, tanultunk, okosodtunk, és dolgoztunk, dolgoztunk, dolgoztunk, kibebaszott sokat, csak éppen nem haladtunk előre egy centit sem, viszont mindeközben legalább kristályosan megtudtam, hogy mit akarok, és igazából ez volt a célom az egész hóbelebancos útrakeléssel. Aztán úgy alakult, hogy közben elszálltak az ingatlanárak Magyarországon, nekem pedig mivel csúnyán hiteles volt a lakásom - az a bizonyos 10. emeleti panel a Fürediben, amellyel történetünk kezdődött - kapva kaptam az alkalmon és azon nyomban meg is hirdettem őt eladásraAztán csak vártam, és vártam, mígnem egy napon jött a hír, hogy van vevő, ami nem csak azt jelentette, hogy újra lesz egy kis tőkém, meg vele némi mozgásterem, hanem azt is, hogy két és fél év szakadatlan távollét után hirtelen haza kell térnem/térnünk Magyarországra, hogy lebonyolítsuk a bizniszt. Ugyanúgy masszív élmény volt ez is, hirtelen ugyanott lenni, ahol majdnem mindig, még a pálmafák, a felhőkarcolók, meg a medencék előtt, ráadásul hirtelen hidegben. De olyan gyors volt az üzlet és olyan sima, hogy amilyen szempillantás alatt teremtünk Magyarországon, ugyanolyan sebesen már tértünk is vissza Máltára, mert ugye dolgozni kellett tovább mese nélkül. Alig ocsúdtunk fel - de tényleg - és csináltuk az életünket tovább, csak egyszer véletlenül úgy kanyarodott egy nagy beszélgetésünk a Csajommal, hogy mindketten kimondtuk őszintén, hogy nem kifejezetten ezt vártuk Máltától, amikor idejöttünk, és hogy akkor mi lenne, ha nem is nagyon maradnánk itt tovább, viszont minden tapasztalatunkkal együtt inkább áttranszportálnánk magunkat valami olyan helyre, ahol legalább söprik az utcát, mondjuk Mallorcára vagy Malagára...!? És akkor mi el is kezdtünk eszerint élni, például spanyolul tanulni, meg tervezgetni meg informálódni megint, de mondjuk már rutinból, és akkor telt-múlt az idő, és elérkezett a pillanat, amikor ki kellett mondanunk azt is, hogy hülyeség lenne tovább fizetni a máltai lakást, és okosabb lenne, ha a Karácsonyi időszakban inkább hazamennénk, és ott folytatnánk a jövő év előkészítését, meg kitalálását, szóval ismét pakoltunk, meg dobtuk a kulcsot a postaládába...

Idén december 3-án este meg is érkeztünk mind az összesen négy bőröndünkkel - először Budapestre, aztán meg onnan nyilván - Miskolcra a Csajomékhoz, és nem csak hogy tettük az itthoni dolgainkat simán, hanem folytattuk a spanyolozást szorgalmasan, meg a tervezést, mert ugye erre a fránya decemberre hamar jön ám a január, mi pedig úgy állapodtunk meg magunkkal, hogy legkésőbb hetedikén partraszállunk Andalúziában, és megrohamozzuk őket...

...csak aztán felgyorsultak az események.

December 10-e a születésnapom, és nagyon szerettem volna azt a napot rég nem látott barátokkal tölteni, ígyhát Miskolcon autóba ültünk, és nekiindultunk a Fővárosnak. Aztán a Csajomnak csörgött a telefonja... egy gym... aztán megint csörgött... mégegy gym... aztán megint csörgött... képzés... és mire két óra elteltével leparkoltunk a Szív utcában, a Csajom - aki nem csak szerintem, de sokak szerint is ritka, kvázi világszínvonalú fitnesz tréner - annyi munkaajánlatot kapott itthonra, amennyit más talán egész életében sem, és akkor magamba néztem, és arra jutottam, hogy neki nem csak határozott céljai, de konkrét lehetőségei is vannak, amelyeket kár lenne nem kihasználni, nekem viszont nincs más tervem, mint menni a flow-val, és ha januárban nekiindulunk a Spanyol misztériumnak, akkor valójában nem új lehetőségeket teremtünk, hanem a meglévőeket játsszuk el, méghozzá felelőtlenül, és ráébredtem és beláttam, hogy tulajdonképpen egyetlen akadálya van annak, hogy a Csajom végre megvalósíthassa az álmait, mégpedig én, szóval vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam: Csináld csak Kincsem! Félreállok...

Mi tényleg nem azért költöztünk külföldre, mert nem volt mit tennünk itthon. Főleg a Csajom nem. Őt konkrétan a hülyeségem szakította ki szépen induló karrierjéből, felszállóágban, a legelején. Szemét dolog lett volna részemről, kitartani az ismeretlen mellett, pusztán kalandvágyból, szóval így történt, hogy úgy döntöttünk, itthon maradunk végre. Én tulajdonképpen megkaptam, amit akartam. Lejátszhattam a játékaimat, a Csajom pedig végig ott volt mellettem, úgyhogy a legkevesebb, amivel tartozom neki az, hogy most az ő játékait futtatjuk, én pedig minden erőmmel támogatom bennük...

Ámde, év vége van, december. Mindjárt itt a Karácsony, ami azt jelenti, hogy kb. lehetetlen ilyenkor albérletet szerezni Budapesten, főleg mondjuk január 1-től, márpedig ha maradunk, kelleni fog egy lakás. Lehetőleg kicsi, olcsó. Valami másfél szobás, jó közlekedéssel, metró mellett. Valami olyasmi, mint az a bizonyos 10. emeleti panel a Fürediben, amiből már 2013-ban kiköltöztünk, és amit idén októberben el is adtam....

És aztán beugrott, hogy a család, akik megvették tőlem a lakást, kifejezetten befektetésnek vásárolták, talán kiadásra. Rendes, megbízható, korrekt emberek - akik nem csak beszélnek róla, hanem valóban azok - szóval, mi baj lehet!? - gondoltam magamban - Megkérdezem...:)

...

Úgyhogy most az van, hogy januárban visszaköltözünk a tizedikre a Füredibe. Igen, ugyanabba:) A Csajom végre csinálhatja, amit mindig is akart, ott és úgy, ahol és ahogyan mindig is álmodta. Az anyukája majd kiugrik a bőréből, hogy maradunk, és nekem sem gáz, hiszen én is letudtam, amit le kellett tudnom. Új lappal indulunk, de nem üressel, ami óriási különbség! A lap ugyanis már színültig tele van, szépen megtöltve tartalommal, és már azt is tudom, hogy mit szeretnék...

...ugyanazt a négy szintes házat Dunakeszin:) 

 

OLVASS TOVÁBB: TACSKÓ 

Tacskó

tacsko-4733_web.jpg

Mondanám, hogy a mi Tacskónk olyan okos, hogy szinte beszél, de azért nem mondom, mert nem "szinte", hanem Ő tényleg beszél. Akinek Tacskója van, az tudja, hogy a Tacskók beszélnek, és akinek Tacskója van az érti is, hogy mit mond a Tacskója. És egy Tacskó egyenesen és lényegretörően fogalmaz: Adjál kekszet! Engedj ki! Engedj be! Vegyél fel! Ölelj meg! Adjál puszit. Adjál kekszet! Adjál kekszet! És senkinek és semminek sincs hatalmasabb szíve, és senki és semmi sem szeret úgy, mint egy Tacskó. Topog az ajtóban, topog az ágy mellett, topog a széked mellett és közben Tacskóul nyüszmörög, és mondja, hogy mennyire fontos vagy neki, és hogy mennyire ott akar lenni veled mindig, hogy mennyire te vagy neki az élet, még akkor is, ha amúgy egy Tacskó megkérdőjelezhetetlenül a világegyetem ura. És bátor is, a végtelenségig. Az oroszlán is csak azért mondhatja magáról, hogy ő a dzsungel királya, mert a dzsungelben nincs Tacskó. Ha lenne, akkor szegény oroszlán is csak sunnyoghatna megtörten a Tacskó nyomában, mert egy Tacskó, az mindenkit helyretesz, megreguláz, fajtól, fajtától, és főleg mérettől függetlenül, és teszi mindezt jobb esetben közvetlenül a gazdi biztonságos lábai közt, fennhangon, mert egy Tacskó senkitől és semmitől sem riad vissza, talán csak saját tükörképétől. Ha Chuck Norris-nak lenne kutyája, biztosan Tacskója lenni neki. Vagy mondjuk, eleged van a kertedből? Nem akarsz többé füvet nyírni, meg plántálni, meg szépíteni, meg rendezgetni? Sőt, jobban örülnél neki, ha inkább például off road pálya lenne a kerted helyén? Vagy olajat keresel, de nincs pénzed drága kutatócsoportokra meg fúrógépekre? Nincs más dolgod, mint beszerezni egy Tacskót, és várni egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit. Vagy mondjuk gyűlölöd a rágcsálhatós kutyajátékokat, főleg azokat, amelyek csipognak? Add csak oda a Tacskódnak, és pikk-pakk szétkapja majd őket. Nem lesz több csipogás, az garantált...:) És szerintem minden országot Tacskóknak kéne vezetniük, és akkor jutna keksz mindenkinek, és megengedett lenne a nyilvános flakonropogtatás, meg cafatokra szaggatott papírzsebkendővel lenne puhán teli minden utca. És puffogni is lehetne mindenre és mindenkire, ha nem Tacskónak tetsző dolgot cselekszik éppen. A Tacskó érti a viccet, csak nem szereti. A Tacskó a gazdit szereti...

...meg a kekszet.

 

OLVASS TOVÁBB: A BÉKÉS HARCOS ÚTJA

Jó éjszakát kívánok...végre!!!

ollie-8452_web.jpg

Keszin a szomszéd gyerekhintája volt a fejünk mellett. Vagy ha nem is konkrétan ott, de úgy hallottuk, mintha ott lett volna, amikor majd minden hajnalban annak ütemes nyikorgására ébredtünk...

Amikor onnan eljöttünk és megérkeztünk Miami-ba, először az Intercontinental-ban laktunk. Óriási ágy, light légkondi, csend és nyugalom. Kár, hogy kifejezetten nehezünkre esett az átállás, úgyhogy teljes káosz volt az alvásunk. Éjjel kettőkor ébredtünk, és napközben is aludtunk össze-vissza, már amennyire az új helyzetből adódó rettenet stressz engedte. Kellett egy hét nekünk, mire finomhangolódott a rendszer, csak kár, hogy mire ez megtörtént, át kellett költöznünk egy amolyan Bates-motel szerű borzalomba Fort Lauderdale-ben, ahol olyan pici volt a franciaágy, hogy egyedül sem igazán fértem el rajta, nemhogy ketten, ráadásul olyan hangosan zúgott a légkondi, konkrétan három centire az ágytól, hogy képtelenség volt megmaradni mellette. Bár eredetileg három hétre béreltem a helyet, egyetlen átszenvedett éjszaka után léptünk is onnan, vissza Miami-ba, a New Yorker-be, ami viszont közvetlenül a Biscayne blvd. mellett állt, ami gyakorlatilag a főút Miami-ban, szóval ott meg az autók zaja, meg a szirénázás zavart fel folyton...

Aztán amikor végre átköltöztünk az apartmanunkba, tökre örültünk neki, hogy csak két emeletnyire vagyunk a medencétől, mert olyan szép volt úgy, csak hát persze Miami, szóval állandóan ment valami pool party, nyilván dél-amerikai ritmusokkal, amit meg mondjuk kifejezetten rühellünk. Ja, de és ami még jobb, velünk szemben állt az Opera Tower az ő 70 emeletnyi magasságával, és a körülbelül 700 apartmanjával, ami akárhogy is nézzük, mindennel együtt, jelent alsóhangon, mondjuk olyan 2000 füstjelzőt... Mondanom sem kell, hogy gyakorlatilag óránként visított fel a tűzriasztó, jöttek ki a tűzoltók nagy szirénázva, és ugye amíg ki nem értek, és le nem csekkolták a problémát, addig a visítást nem lehetett kikapcsolni, mert ugye azt hivatalosan csak ők tehették meg. Még szerencse, hogy a rendszer néha el is romlott, és riasztott csak úgy magától, még a mi Bay Parc Plaza-nkban is, többször az éjszaka közepén, és ugye amikor kijöttek javítani, akkor tesztelniük is kellett nekik szegényeknek, szóval ment akkor is mindig. És ha éppen nem a tűzriasztó, akkor a szárítógépek búgtak megállás nélkül, amik a szőnyegekből meg a falakból próbálták valahogy kivarázsolni a párát meg a penészt. Még szerencse, hogy ezen kívül már csak a liftbe szorult emberek csengetése hallatszott át hozzánk, továbbá a szomszéd hülyegyerek éneklésgyakorlása, amit már aztán tényleg szavakba nem lehet önteni. És ő mondjuk legalább érezte a dolgot, mert tényleg szigorúan csak este 11 után kezdett nótázni, nyilván csakis egyetlen dalt, sőt hovatovább csak dalrészletet néha persze, és egyértelműen olyat, ami messze magasan meghaladta az ő gyengécske képességeit. Mert értem én, hogy ma divat ez a "feszegesd a határaidat", meg a "lépj ki a komfortzónádból", meg a "higgy magadban, még akkor is, ha senki más nem hisz" de az éneklés mégiscsak egy szakma, aminek vannak bizonyos lépcsőfokai, és ha a mimimimimimimimimi sem megy, meg a mendegélamandarin sem, akkor az értelmes okos ember nem indul neki rögtön az I have nothing-nak telitorokból, mert attól nem csak a Whitney köpi ki a joint-ot ijedtében és kezd el forogni a sírjában rettenet mód, hanem az Andi is felriad álmából, márpedig ha ő ébren van, akkor mindenkinek ébren kell lennie...

Amikor végre eljöttünk Miamiból, Máltán aztán egy olyan "hotelnek nevezett" szarfészekbe kerültünk, ami talán életünk legborzasztóbb helyszíne volt, ahol valaha megfodultunk - mondom ezt úgy, hogy egyszer régen én már aludtam egy munkásszálláson is valahol Kőbányán. - Ráadásul remek érzékkel volt képük azt a nevet adni neki, hogy Sun and Fun...:) Azon túl, hogy szinte semmi sem működött benne, se a tévé, se a wifi, minden nyikorgott, szorult, kicsi volt, és koszos, olyan borzalmas zsírszag áradt fel az alattunk lévő konyháról 24/7-ben, hogy  gyakorlatilag lehetetlen volt a szobában megmaradni. Légkondi természetesen nem járt a szobához, a plafonra szerelt légcsavar meg olyan annyira labilis volt, amikor bekapcsoltuk, annyira egy paraszthajszálnyira állt a leszakadástól, hogy azt inkább nem is erőltettük, úgyhogy ott meg a szag és a meleg miatt nem tudtunk aludni, de egyáltalán...

Amikor lejárt ott az időnk, és bár már kivettünk egy lakást, de még nem költözhettünk bele, Buggibbá-ban töltöttünk néhány napot egy olyan bérelhető apartman lakásban, amelyben pénzbedobó autómatával működött az áram, nem volt kitakarítva, amikor megérkeztünk, csak némi vitát követően valamikor másnap reggel, ráadásul amivel szemben nem is csak egy, hanem rögtön három karaoke bár is volt hallótávolságon belül, minden éjjel tömve, és fennhangon, mint az állat. Mentségére legyen mondva a kedves művészeknek, hogy lényegében csak és kizárólag 80-as, 90-es évek slágereket próbáltak meg, több, kevesebb sikerrel előadni, amitől nyilván megtelt a szívem meleg szeretettel, bár hajnal 2-kor már nem volt őszinte ez az érzésem sem, bármennyire is sokat jelentett akkoriban Pia Zadora, Falco, vagy Bonnie Tyler számomra.

Nadeviszontaztán amikor végre beköltöztünk a rendes kecónkba Gzirában, na akkor azt gondoltuk, hogy vége minden szarságnak és nyugalom lesz végre valahára, de óriásit tévedtünk megint. Kezdődött a két pitbullal a szomszédban, akik lényegében egész nap úgy bömböltek a gazdájuk hiányától, mint két kis rinyaribanc, folytatódott azzal, hogy szép lassan lebontottak mellettünk egy négyemeletes tömböt, aminek a helyére persze elkezdtek építeni egy újat, így kvázi minden reggel munkagépek hangja ébresztett, kivéve persze akkor, amikor hamarabb jött a máltaiak elképesztő, és érthetetlen ökörsége, a reggeli tűzijáték. De talán még mindezekkel is képesek lettünk volna megbarátkozni, ha lett volna egy kurva szúnyogháló valamelyik ablakunkon, de hát baszdmeg, nem volt, de egyiken se, és itt olyan meleg van nyáron, hogy szó szerint beledöglesz, a légkondi meg baszott drága. Ha jobban belegondolok, hét hónap alatt talán ha háromszor aludtunk végig egy éjszakát valahogy szúnyogvadászat nélkül, de ha éppen nem volt szúnyog, akkor az valószínűleg azért lehetett, mert vihar tombolt odakünn, ha pedig így volt, akkor nyilván dörgött is melléje, szóval inkább akkor talán annyit sem...

 

OLVASS TOVÁBB: A NAGY VENDÉGLÁTÓS KALAND

A nagy vendéglátós kaland

munkas.jpg

Május végén érkeztünk Máltára, június elején beköltöztünk a lakásunkba, és kábé már június közepén tudtam, hogy Máltán nem fogok fotózni, mert itt mindenki annyira foghozverős spúrpöcs, hogy nem fognak rendesen megfizetni, szóval kénytelen voltam kitalálni valami mást. Gondoltam, ha már Miamiban is kipróbáltam ezt-azt a fotózás mellett, mi lenne, ha itt is keresnék valami munkát, mint a többi rendes ember?! Elvégre úgy voltam vele, hogy ez az egész utazásos kaland pont arról szól, hogy ki akarok próbálni, meg akarok tapasztalni olyan dolgokat, amiket eddig még sosem. Adta magát a cucc, hogy a szigeten - főleg idényben - dövigel van mindenféle vendéglátós meló, szóval belevetettem magam a munkaerőpiacba fejjel, és pikk-pakk néhány nap múlva már kezdtem is a Cavalieriben, mint poolboy.

A feladatról én azt gondoltam, hogy majd csak ülök a medence szélén olajosbarnán és kockás hasizommal nézem a dögös, félmeztelen csajokat, miközben ingyen koktélokat iszogatok, mint a rap-videókban, ám ehelyett szoptam, mint az a bizonyos torkosborz óránként €4.23-ért a tűző napon. Felszolgáltam, ernyőket hoztam-vittem, szereltem, varrtam, nehéz betontalpakat görgettem, mosogattam, törölgettem, napágyakat pakoltam, és állandóan bevertem valamibe a sípcsontomat, ami még mindig szinte semmi sem volt ahhoz képest, hogy oda is meg vissza is 40-40 percet kellett menetelnem hegyen-völgyön, mire be-, vagy hazaértem munkából. De hála Istennek, legalább egész végig izzadtam, mint egy ló, a combomat meg véresre dörzsölte a nadrágom a napi 10-14 óra jövés-menés alatt, és a cipőm is szarrá törte a lábam, de annyira, hogy esküszöm járni alig tudtam a nap végére. Egy darab didkót se láttam, és leginkább britt nyugdíjasokkal spanoltam csak, de ők legalább édesek voltak, viszont közben szétment a térdem és a derekam, kiégett a retinám, leégett az arcom és a kezem, lényegében majd minden nap újra és újra napszúrást kaptam, és bár nagyon szerettem volna, hogy az legyen, végül nem lett vicces az ügy sehogyanse. Magyar vezetőim részéről volt róla szó, hogy majd hogyan lépkedek tovább a ranglétrán, ám egy hónap után nem a ranglétrán lépkedtem tovább, hanem kifelé a helyről, annyira összebalhéztam az ostoba security-brigáddal, akik véges egyszerűségükkel kihoztak végtelennek tűnő sodromból. Amúgy nem telt bele pár hét, és magyar vezetőim is léptek onnan, aztán amikor találkoztam még egy másik honfitársammal, akinek volt szerencséje a Cavalierihez, ő is csak annyit mondott, hogy "az egy lepratelep", és akkor ennyivel végleg le is zártam a poolboyságomat legott...

Írtam néhány szót arról az időszakról ezekben a bejegyzésekben:

SOHA ÉLETEMBEN...

ROCKY SZERINT SEM GÁZ

MÁSODIK HÓNAPJA MÁLTÁN

HAJÓN AKAROK DOLGOZNI

A MUNKA NEMESÍT...VAGY NEM

Mindössze egyetlen hét maradt ki felmondásom után, és már kezdtem is egy másik helyen, a Paparazziban. Itt azt kamuztam a főnökéknek, hogy én profi bárpultos srác vagyok, pedig csak annyi közöm volt a dologhoz előtte, hogy szeretek inni, különösen alkoholtartalmú italokat, de ők meg elhitték, szóval beállítottak a bárba... ahol aztán éppen a mai napon toltam le az utolsó shiftemet, szóval nem lehet rám mondani többé, hogy nem maradok meg sehol, mert itt 5 teljes hónapot nyomtam le, de mint az állat.

A Paparazzi egy faszányos családi étterem Manoel Island bejáratánál, közel 100 asztallal - ami kibebaszott sok - kegyetlen nyári hétvégékkel, és még annál is kegyetlenebb őszi, vasárnapi ebédekkel, ám nem annyira szar társasággal, sőt kedves emberekkel is néha, ahol kemény heteim voltak, de legalább kicsit megtanultam tejhabot csinálni, és kialakult, hogy az Andi kávéja az espresso lungo macchiato, az enyém meg a mocca. A fizetés egész Máltán nevetségesen szar, szerintem a jatt is, viszont legalább a lakás meg a kaja kikúrt drága, szóval úgy tűnik, jövő itt se nagyon van. Ja, amúgy ebben a szarban a bal könyököm ment tropára az elképzelhetetlenül rengeteg pohár eltörölgetésétől, és persze tovább romlott a hátam is, de idő közben elkezdtem rajta dolgozni szépen, szóval a vége felé ez már nem is jelentett oly nagy problémát. 

Erről az időszakról is írtam pár bejegyzést:

SZÜRREÁL VOL. MAX. 

SZOMBAT ESTI LÁZ

EZ A NAP IS ELJÖTT

MODERN WORLD SLAVERY

Na de summa-summarum, összefoglalva a tapasztalataimat cizelláltan, csak annyit szeretnék kijelenteni fennhangon, hogy:

Rohadjak meg ha én még egyszer ebbe' a büdös szarfaszú kibebaszott életbe közelébe megyek a vendéglátásnak, sőt, már magamnak se akarok többé italt tölteni, nemhogy másnak! Inkább iszom a kútról tenyérből, mint kiskoromban, vagy majd csak nyitott szájjal járok az esőben mostantól az kurvaisten!

Az volt a célom, hogy bebizonyítom a világnak, hogy szeretheti az ember a munkáját, hogy megszerethetőek a "hétfők" meg a többi munkanapok, és nem csak a day off pihentetően boldogsággal teli, de sajnos kudarcot vallottam. Végső konklúzíóm az lett, hogy dolgozni igenis szar, és a "hétfő" is az - bár a vendéglátósoknak inkább a "péntek" jelenti a "hétfőt" - hogy tényleg egyedül csak a day off a királyság, és hogy nincs az a pénz, hogy nekem valaha mégegyszer a munkaköri leírásom miatt kelljen elviselnem, hogy valaki paraszt..., úgyhogy ezen tapasztalatokkal a hátam mögött boldog feltöltődötten megyek is vissza hűteni a lét. Csak most már aztán tényleg senki sem mondhatja többé, hogy meg se próbáltam...

 

OLVASS TOVÁBB: MÁR MEGINT A SZORCSIK MEG A MASCA

Már megint A Szorcsik meg a MASCA:)

mascamalta2016d2-4665-edited_web.jpg

Attól még, hogy a Donald Trump lett az elnök az USA-ban, meg hogy miközben nagy nemzeti pulykazabáló hálaadás van, éppen pont indiánokat vernek egy olajvezeték vagy mi miatt, még nem állt meg az élet. Mi akkor is rendületlenül fotózunk Máltán, mert ugye a titok az, hogy mi az Andival nem azért költözgetünk egyik nyaralóhelyről a másikra, mert az nekünk jó, hanem azért, mert A Szorcsik Viki megparancsolta, hogy Ő márpedig Masca ruhákban akarja körbefotózkodni a világegyetemet, szóval legyünk szívesek mindig ott lenni, ahová és amikor Ő megérkezik. Ennyi. Már most rettegek, hogy jövőre hol akar majd képeket megint.

Majdnem mondtam, hogy mert ugye tavaly még Miamiban fotóztunk a beachen, de aztán eszembe jutott, hogy az is még idén volt csak még májusban, és mondjuk az se lett éppen egy szar sorozat...

mascaedited-0221_web.jpg

...mint ahogyan a máltai kör is egészen jól sikerült eddig... Mert amúgy még nem fejeztük be. Egy cucc még hátra van, és már előre izgulok, hogy milyen show-t fog csinálni a Viki megint, mert azok a szerencsések, akik végignézték a fotózásunkat Vallettában, szerintem sohasem felejtik el az élményt. A művésznő ugyanis szokásához híven, ismét mindent megtett annak érdekében, hogy a random odavetődött nézőközönség remekül szórakozzon:)

mascamalta2016-4519_edited_web.jpg

 

OLVASS TOVÁBB: BELSŐSÉGES HANGULATBAN

Belsőséges hangulatban

maj.jpg

"Nem a külső számít, hanem a belső." - mondják mindig. - Hogy mi van belül, márpedig belül a máj van, az epe, meg a tüdő, meg a többi ilyen belső dolgok. És még azt is mondják, hogy létezik a "Belső szépség.", mert az ember csak akkor igazán jó ember, hogyha szép neki a belseje. Ezért fontos, hogy sok boncolást nézzünk - mondaná Andi - de nem is csak a boncolás nézése számít, hanem a boncolás csinálása is, mert az az igazi. Ugye én most ezt csinálom, mármint, hogy boncolok, csak nem mást, hanem magamat, és minél mélyebbre "ások", annál szélesebb a seb, meg több vér bugyog kifelé. Amolyan csúnya, sötétvörös, vénás vér, amiben már alig van éltető, viszont tele van mocsokkal, meg fáradt dolgokkal. Divatosan szoktuk azt mondani rá, hogy mérgekkel van tele, meg hogy méregteleníteni kell, de aki kicsit is jártas az orvostudományban, az ezt sosem érti, mert ha valakiben méreg van, azt mérgezésnek hívják, és ahhoz nem elég a léböjt meg a heti kettő jóga, hanem oda komolyabb beavatkozás szükségeltetik. Ha meg nem, akkor arra ott van a máj. A májhoz két irányból jön az anyag: a szívből meg a belekből. "Ami a szívemen, az a számban." ahogy a közmondás szól a májról - gondolom. - A máj sokáig bírja, sokáig képes elviselni meg kimosni a sok mocskot, ami áthalad rajta, de ha egyszer feladja, akkor mindennek vége. Gondolom, ezért is van úgy angolul a máj, hogy "liver". Mint "live - élő"... "liver - éltető". Meg gondolom a magyarban is azért az a neve, hogy máj, mert azt ugye angolul úgy írjuk le, hogy "my" és azt jelenti, hogy "az én...". Szóval tényleg fontos a belső, hogy mi van az emberben legbelül, meg mert a máj meg az ilyesmi szervek hihetetlenül nagy pénzekért mennek el a feketepiacon, és egész bűnszervezetek dolgoznak azon, hogy megszerezzék embereknek a belsejét, és amiért sok pénzt lehet kérni, az sokat ér, tehát értékes. Ezért is hívják úgy ezeket a szerveket bennünk, hogy a "belső értékeink".

Én kiskoromban arról álmodtam, hogy egy napon majd olyan híres író leszek, mint azok az emberek, akik olyanokat írtak, mint a Magnolia, meg az Órák, meg a Forrás, csak most egyiküknek sem jut eszembe a neve, de a lényeg, hogy olyan híres akartam lenni. Az írókról meg azt szokták mondani, hogy azok mindig nagyon megnyílnak, meg hogy azok úgy működnek, hogy azok kiteszik ország-világ elé, hogy milyenek belül, vagyis nyilván, hogy milyen a májuk, az epéjük, meg a tüdejük, meg a többi dolgaik, amik egy embernek a belső értékei, csak lehet, hogy nekem meg pont ezzel van bajom, hogy mindig amikor mondom valakinek, hogy én író vagyok, és megkérdezem tőle, hogy szeretné-e megnézni például a hasnyálmirigyemet, akkor mindig azt a választ kapom, hogy: NEM.

Lehet, hogy félreértettem valamit...?

 

 

OLVASS TOVÁBB: AZ IGAZI HANG

Kedves budapesti emberbarátim!

en_radi_landsc_web.jpg

Kedves Emberek ott Budapesten!

Lett légyen, hogy ugye legutóbbi meglepetésszerű hazaugrásunk alkalmával inkább a lakáseladás intézése, illetve a kiskutya, és más további családtagok megölelgetése volt a főprogram, következő, már jóval tervezettebb látogatásunkba remélhetőleg belefér majd más is, úgy mint például: aljas lerészegedés barátokkal, illegális gyorsulási verseny a körúton, kakasviadal valami sikátorban...stb...

És mindezen remek programok között "ámdeviszont" felmerült a kérdés, hogy "nemeakarokefotóznivalakite?", úgymint, hogy és ha már, akkor "nemeakarokemasszírozniisvalakite?".

Tudom, ez már soknak hangzik így hirtelen, de valószínűleg egy fotózásom már lesz ezen rövid időszak alatt, ami azt jelenti, hogy akkor már mindenképpen haza kell vinnem a gépet, meg egy vakut legalább, meg ilyesmiket, és ha már hazaviszem, akkor a kérdés az, hogy esetleg akar-e még valaki a kamerám elé állni?, ha és amennyiben.

Továbbá ismételten ugye az van, hogy a masszázságyam is Pesten van még, és el is kell hoznom onnan, ahol van, és ha már el kell hoznom onnan, ahol van, akkor akar-e esetleg valaki a kezeim alá feküdni?, kérdezem itt persze leginkább a régi vendégeimet, de nyilván nem idegenkedem az újaktól sem teljesen. Szóval, ha esetleg netalántán nem voltam elég érthető, akkor elárulom, hogy ez itt egy közvéleménykutatás-szerű izé...

Aki nem látta még, hogy hogyan fotózom, annak javaslom, hogy tekintse meg a portfóliómat a honlapomon, ami nem más, mint: istvanpszabo.com

Aki meg nem tudja még, hogy hogyan masszírozok, annak most hirtelen nincs más ötletem, talán csak az, hogy próbálja ki... Ki? Én.

Az intervallum, amelyben Magyarországon tartózkodunk: December 13-tól, január 3-ig... De azért elárulom, hogy leginkább az első körülbelül egy hetet töltjük Budapesten, de ahogy esik, úgy puffan...

 

OLVASS TOVÁBB: AZ IGAZI HANG

Az igazi hang

Avagy, az elvesztett szabadság fásult hiánya

Közel 20 évig "voltam" táncos. Az volt a mindenem, az vitt, az húzott, az volt életem motorja, de közben meg valahogy mindig akartam mást is. Mindent. Dalszövegeket, verseket, novellákat, regényeket, színdarabokat, filmeket, írni, játszani, csinálni, aztán meg szép lassan ellapult a nagy rángatódzás, megfogyatkozott az erőm, a lelkesedésem, elveszett a hitem mindezekben, és főleg magamban. Amikor egyértelmű lett számomra, hogy elfogytam, hogy megálltam, hogy nincs tovább, akkor jött a bőrönd, meg az útra kelés, és kezdetét vette az én saját bejáratú El Camino-m, hűséges "fegyverhordozómmal", Andival. Az ő bőröndjében éles realitás van, az enyémben még mindig csak homályos álmok, és ez így van rendjén...

Már oly sok idő telt el azóta, hogy utoljára elengedtem a balett-rudat, hogy tulajdonképpen már senki meg sem kérdezi, hogy hiányzik e egyáltalán. Az elején még persze kérdezték, mert legtöbben tudták, hogy az vagyok, táncos, de később már csak a követhetetlenség jött, meg az újabb és újabb kalandok. Masszőr, fotós, edző, színész, író, rendező, valet guy, pool boy, bartender, meg kisfaszom. Ma, ha azt mondom valakinek, hogy táncos voltam, kiröhög, mert annyira lehetetlennek tartja még a gondolatot is, hogy nyilván csak viccezek. Bezzeg, ha látott volna fénykoromban... már amennyire egyáltalán volt olyanom nekem valaha, és nem csak álmodtam az egészet...

De az útnak van értelme. Minél régebb óta vagyok távol, annál jobban közelítek magamhoz...

 - Hiányzik?

- Igen. A mozgás szabadsága. A működő izületek, a fájdalommentes kígyózás, a repülés... na jó, mondjuk a cipőfűző könnyed bekötése is örömmel töltene el manapság. A dinamika... a régi dinamikám, az akcentusaim, a muzikalitásom, az összhang, a zene a tánc és a szerep összhangjának katarzisa, de leginkább a tudatosan vezetett kapcsolat saját testemmel, mert egy ideje olyan, mintha mi ketten már nem igazán léteznénk együtt. Nekem van egy elképzelésem valamiről, amire ő csak annyit mondd, hogy "Lófaszt! Ehhez nekem már semmi kedvem. Üljünk vissza! Hidd el, jobb lesz úgy!"...

Most kicsit az van, hogy kezd feljönni valahonnan, hogy "Nem lesz jobb úgy!". Hogy "Nem, nem ülök vissza!". Hogy újra én szeretnék lenni a főnök...

A fent látható videó egyik utolsó, vén, kiöregedett, önkritikus szarom, de valahogy mégis az egyik kedvencem, mert teljesen más, mint amiket előtte, lényegében egész táncos pályafutásom alatt csináltam. Kicsit olyan, mintha évtizedeknyi hosszú keresgélést követően, a legutolsó utáni pillanatban, valami Isteni csoda folytán, megtaláltam volna az igazi hangom...

 

OLVASS TOVÁBB: ITTHON OTTHON ITTHON

Itthon Otthon Itthon

14801016_1516319761728195_1239225916_n.jpg

Az egyik pillanatban még dolgoztam a bárban a Manoel Island-en, a másikban meg már ölelgettük a tacskónkat Miskolcon, szüreteltük a kislugast, pálinkát ittunk, meg anyáink főztjét ettük, meg álltunk a dugóban a Hungárián, moziztunk a Sugárban, sétáltunk a Fürediben, meg aludtunk a régi hálónkban, meg kakaós csigát reggeliztünk, meg Fornettit, meg Dunakesziztünk, meg összehoztuk a családot Egerben, meg találkoztunk barátokkal, és metróztunk, meg villamosoztunk, és forinttal fizettünk, és kabátban jártunk, és most meg ülünk a penthouse-ban megint, és izzadok, és ha nagyon akarom, látom a tengert...

Több, mint két éve nem léptünk hazai földre, és hirtelen meg ott voltunk, ahol mindig előtte, de minden olyan hihetetlenül gyorsan történt, hogy igazán fel sem fogtuk, hogy ott vagyunk. Erre mondják azt, hogy "Mintha csak álmodtam volna az egészet.", csak most meg már azt nem tudom eldönteni, hogy melyik részét. Olyan, mintha sose éltünk volna Miamiban, és mintha csak nyaralnánk most Máltán, de főleg azért, mert már megvan a jegyünk a decemberi visszaútra, amire eredetileg is készültünk már koncentráltan, és káosz van most fejben, de a hasam meg még mindig teli a hazaitól...

 

OLVASS TOVÁBB: DÜH/1956-2016