Bryan Galusan fotója a Pexelsről: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/fekete-feher-jatek-meccs-sakk-10515369/

A MANIPULÁCIÓ 10 STRATÉGIÁJA:

1. A figyelemelterelés stratégiája

A közvélemény fókuszának elterelése a valódi problémákról folyamatos zajjal, botrányokkal, irreleváns hírekkel és szórakoztató tartalmakkal.

2. Problémát teremteni, majd megoldást kínálni

„Probléma – reakció – megoldás”: előbb létrehoznak egy problémát, majd a közvélemény maga követeli a megoldást, amely valójában előre eltervezett.

3. A fokozatosság stratégiája

Elfogadtatni fájdalmas vagy népszerűtlen intézkedéseket apró lépésekben, hosszú idő alatt, hogy a lakosság ne vegye észre a változás súlyát.

4. A halasztás stratégiája

Népszerűtlen döntéseket úgy elfogadtatni, hogy azt ígérik: a fájdalmas következmények „később” jönnek. Az emberek könnyebben fogadnak el jövőbeli terheket, mint azonnaliakat.

5. A nyilvánosság gyermekként kezelése

Gyermekded hangnem, leegyszerűsített üzenetek, infantilizáló kommunikáció, mintha a lakosság ne lenne képes bonyolult összefüggések megértésére.

6. Az érzelmekre hatás értelmi érvek helyett

Félelem, düh, sajnálat vagy bűntudat kiváltása racionális érvelés helyett — így megkerülhető az értelmi kritika.

7. A lakosság tudatlanságban tartása

Az oktatás színvonalának csökkentése, az összefüggések elrejtése, hogy az emberek ne legyenek képesek felismerni az őket érő manipulációkat.

8. A középszerűség kultusza

A butaság, a felszínesség és az alacsony színvonal normalizálása, trenddé tétele (tévéműsorok, influencerek, celebkultúra), hogy visszaszorítsa a kritikus gondolkodást.

9. Bűntudat keltése

Az egyént önmagát hibáztatóvá tenni a társadalmi problémákért („nem dolgozol elég keményen”, „nem vagy elég jó”, "szennyezed a környezetet"), így elterelve a figyelmet rendszerszintű hibákról.

10. Többet tudni az emberekről, mint ők saját magukról

A médiának és a hatalmi csoportoknak fejlett pszichológiai és adatgyűjtési eszközök állnak rendelkezésére (big data, viselkedéselemzés), így előre képesek megjósolni és befolyásolni a lakosság viselkedését.

Soha életemben nem találkoztam gonoszabb és álszentebb emberrel, mint Markó Iván...

...ami felvetette bennem, a ma is aktuális kérdést, azaz, hogy egy művészi produktum átélése közben szét lehet-e választani a művészt és az embert?

Emlékszem, még egészen kisgyermek voltam, amikor édesapám elvitt a Hókirálynő című mesedarabra, a Szolnoki Szigligetibe. Az első felvonás a velejemig hatolt, letaglózott, és szerintem halálosan bele is szerettem a címszereplő karakterébe. A szünetben azonban lehetőségünk volt hátramenni a színészbüfébe, ahol az én áldott szerelmem, paróka nélkül támasztotta a pultot, kávét és valami szar konyakot vedelt, dohányzott és úgy káromkodott, mint egy kocsis. Ez egy meghatározó pillanat volt számomra.

Néhány évvel később, már mint kezdő táncos, körülbelül ugyanígy jártam Markó Ivánnal is, azzal a különbséggel, hogy - több gonosz és pitiáner húzása mellett - ő még a szerződésben megállapodott előadáspénzeimet sem fizette ki.

Aztán amikor egy bennfentes kollégám azzal hívott fel, hogy azért nem tud betenni egy futó televíziós sorozat írói stábjába, mert - és tényleg ez történt, és ő ki is mondta - nem vagyok "sem zsidó, sem buzi", végképp megértettem, hogy a művészet messze sem az, aminek reményekkel teli ifjú titánként elképzeltem.

Éppen ezért jókat röhögtem például a Team America című zseniális bábfilmen, ami a harcosan politizáló színészeket figurázta ki, vagy Ricky Gervais hírhedt Golden Globe nyitómonológján, amikor mindezt a szupersztárok képébe is tolta. Csak kár, hogy tényleg kiderült, ez nem az amiben én valaha hittem.

De még mindig nem foglalkoztatott ez a dolog olyan nagyon, egészen addig, amíg be nem ütött a Covid, a nagy celebek pedig el nem kezdtek szó szerint oltás-kufárok lenni. Kamala Harris-szel, Donald Trump-pal, a BLM-mel, a gender-idiotizmussal, meg az Orosz-Ukrán háborúval pedig az egész csak még sokkal rosszabb lett. Mostanra talán minden ép ésszel gondolkodó ember számára világossá vált, hogy ezeknek a színészeknek valójában nem az a munkájuk, hogy karaktereket formálnak meg, hanem az, hogy agitálnak, moralizálnak, vagyis agyakat mosnak át. 

Stephen King

Amióta ezt tisztán látom, már képtelen vagyok ugyanúgy rajongani, mint régen, sőt...

Egyik legszomorúbb példám Stephen King, akinek az egész életművét, minden betűjét imádtam, egészen addig, amíg ki nem derült számomra, hogy politikai állásfoglalásában mekkora egy debil. Azóta nem is olvastam el tőle semmit, és valószínűleg soha többé nem is fogok. - Ebből talán már ki lehet találni, hogy személyemben mi a válaszom a poszt elején feltett kérdésre, azaz, hogy szét lehet-e választani a művészt és az embert?

És sajnos nem Stephen King az egyetlen olyan fontos szereplője a múltamnak, akit dühödt karcsapásokkal radíroztam ki a jövőmből. Robert de Niro-tól, Jamie Lee Curtis-en keresztül, Sean Penn-ig, sajnos borzasztóan hosszú a névsor. 

Jennifer Lawrence

Jennifer Lawrence szintén egyike azoknak a hollywood-i színészeknek, akire nem igazán vagyok többé kíváncsi, bár ő azért különleges, mert az utóbbi időkben történt vele valami, ami miatt visszavett ebből a tényleg mindenki számára káros baromságból.

A következőkben nem is teszek mást, mint idemásolom a fenti videóban szóban forgó riport magyarra lefordított szkriptjét, aztán majd ki-ki döntse el, hogy mit gondol a dologról!

Amúgy tök jó lenne tudni, hogy a Nagy Ervinek meg Molnár Áronok eljutnak-e valaha erre a felismerésre, vagy szerintük minden jól van úgy, ahogy van...

The Interview Podcast from New York Times (2025):

R: Korábban politikailag nagyon aktív voltál. Kíváncsi vagyok, most mit gondolsz ezekről a politikai témájú kiszólásaidról?

JL: Őszintén szólva már nem igazán tudom, hogy meg kell-e szólalnom. Az első (Trump) adminisztráció annyira őrült volt. Folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hogy hagyhatjuk ezt? Úgy éreztem magam, mint egy fejét vesztett csirke, aki össze-vissza rohangál. De ahogyan az választásról választásra kiderült, nekünk celebeknek valójában semmilyen hatásunk nincs arra, hogy az emberek kire szavaznak. Szóval akkor meg mit is csinálok? Elmondom a véleményemet valamiről, ami csak még több olajat önt arra a tűzre, ami szétszakítja ezt az országot. Úgy értem, már így is annyira megosztottak vagyunk. Szerintem, mint művész, éppen egy bonyolult újrakalibrálás közepén vagyok. És ebben a parázsló légkörben nem akarom, hogy az emberek elforduljanak olyan filmektől, meg művektől amelyek jobbá tehetnék a világot, csak azért, mert nem tetszenek nekik a politikai nézeteim. Szeretném megvédeni a hivatásomat, hogy még mindig bele tudjanak feledkezni abba, amit csinálok, amit mutatok. Ha nem tudok olyat mondani, ami békét hoz, ami csökkenti a feszültséget, vagy ami valamilyen megoldást kínál, akkor egyszerűen nem szeretnék a probléma része lenni. Nem akarok tovább rontani, a már amúgy is elég rossz helyzeten!