UNDER CONSTRUCTION

P. Szabó István

Generáció X!

2019. november 12. - P. Szabó István

75481836_3199430243431553_3270649382956957696_o.jpg

Miközben nagyban és nyilvánvalóan tolom a táplálkozási tanácsadást meg az egyelrendesen blogot, sőt végre kijött az Egyél rendesen! e-könyvem 3.0 verziója, amit imádok, és amire végtelenül büszke vagyok, ja és ugye nyilván arról meg nem is beszélve, hogy új ország, új gondok, beilleszkedés, pénz, munka, nyelv meg a többi ilyesmik, és ehhez hasonlók, egy nem is olyan régi eszegetős-iszogatós beszélgetés alkalmával a teljesen őrült Fejes Ádám felvetette annak az ötletét, hogy mi lenne, ha mi régi "öreg" táncos emberek, akik valóban bírnak egyfajta karakterrel, mélységgel, humorral, múlttal, és jelennel, összeállnánk egyszer, vagy újra, és kitennénk a színpadra mindenünket, ami volt, és ami van. Persze jót nevettünk, meg mondogattuk, hogy "tényleg milyen jó lenne", meg vicces, aztán töltöttünk még egy pohár bort, meg jóféle házipáleszt, koccintottunk, és az egészet lefojtottuk némi friss sütésű sajtos pogival.

40558057_312559416172644_3576494579630735360_n.jpg

Jó volt, jól éreztük magunkat, mert a szeretet, a tartalom, és a közös múlt olyan elegy, amelyben el lehet merülni tényleg, de aztán az ember hazamegy, és simán csak elfelejti az ilyesmit.

De ez az "állat", ez nem felejtette el, hanem előhozta megint a következő alkalommal is, és megint koccintottunk rá, meg megint rátoltuk a pogit, és megint elfelejtettük volna, de aztán kiderült, hogy az Ádám az izom-komolyan elhatározta magát, és nem engedi el a dolgot.

Kreált nekünk Facebook-csoportot, szétküldte a szándéknyilatkozatokat, ami igazából még mindig nem jelent semmit, mert azért az ilyesmiből még simán ki lehet fordulni, főleg úgy, hogy közben nekem ebbe az egészbe "belerondított" a Spanyolba költözés, és igazából bármennyire is szerettem volna ezt a dolgot, meg láttam benne a fényt, a szívem mélyén elengedtem, és letettem róla, hogy ha a project létrejön, részt vehetek benne magam is.

Aztán az Ádám egyszercsak szólt mindannyiunknak, hogy akkor december 13. 20.00 óra, Mu színház, és az meg már egy olyan valami, amiből kicsit nehezebb kitérni, miközben ezer dolgom, megoldandó problémám van itt helyben, meg az épülő online bizniszemmel, és majd szétfeszített az "ambiValencia" belülről, hogy akarom ezt, de egyszerűen képtelenség lesz kivitelezni, úgyhogy tegnap ráírtam az Ádámra, hogy mennyire borzalmasan sajnálom, de részemről ez a közszereplés nem fog menni...

Szó, szót követett, aztán azzal búcsúztunk, hogy lett repülőjegyem oda-vissza, meg nagy mosoly a szívemben, hogy úgy néz ki, mégis ott fogok állni 13-án a Mu színpadán ezekkel a csodálatos barátokkal, és csinálunk "valamit", ami simán lehet, hogy szar lesz, bár kétlem, mert annyi érték fortyog bennünk, ami nem engedi majd, hogy ne legyünk legalább valahogy felejthetetlenek...

Úgyhogy így állunk...

Alább közlöm a minden hivatalosakat, miközben atomra izgatott vagyok, és bizseregve várom ezt az egészet, Neked pedig nincs más dolgod, mint eljönni, és megnézni, mi sül ki belőle. Ez tényleg egy amolyan szívmelengetően egyszeri és megismételhetetlen este lesz (A linkre kattintva eléred az eseményt a Facebook-on):

MU TERMINÁL: GENERÁCIÓ X

/táncszínházi bemutató/

Egymástól teljesen különálló szakmai pályát befutott öregrókák mérik össze erejüket a színpadon. Versengés, bizonyítás az élet minden területéről behozott bizonyítékokkal. Ki ért el nagyobb sikereket, ki lett a legjobb előadó, kiből lett a legelismertebb alkotó, ki kapta a legtöbb szakmai elismerést, kinek sikeres a magánélete, ki lett a leggazdagabb, ki a legcsóróbb, kinek adódik össze a legtöbb érték az életében? Lehet-e ezt egyáltalán mérni, ha lehet, milyen értékrendszer mentén értékelünk életpályákat, kell-e mérni egyáltalán? Hogyan lehet összehangolni a külső és a belső mérleget? Van-e értéktelen, értékes és még értékesebb művész?

És a fő kérdés: ha sikerül értéksorrendiséget felállítanunk, mit kezdjünk vele? Ha nem sikerül, mert mindenki egyformán értékes, csak máshogy, akkor milyen módszertan alapján osszuk szét közös erőforrásainkat a művészek között? Elképzelésünk szerint, a kérdéseket bőséges humorral fűszerezve és sok-sok színvonalas koreográfiai „bravúrral” megtűzdelve járjuk majd körül.

Alkotók, előadók: Fejes Ádám, Gergely Atilla, Juhos István❤️, Kalmár Attila, P. Szabó István, Zachár Lóránd
Koreográfus asszisztens: Hoffmann Adrienn
Produkciós asszisztensek: Gyepes Bianka, Hajtó Janka, Asztalos Dóra
Fotó: Hoffmann Adrienn
Támogatók: EMMI, NKA, Terminál Alapítvány, ICD 2000 Kft. MU Színház, Ár-Tér Herbahód Kft.

www.muterminal.hu

PÉNTEK, 13 DECEMBER 2019 20:00
színházterem
időtartam: kb. 60 perc
korosztály: 14+

jegyár: 2200 Ft
diák-, nyugdíjas jegy, XI. kerületi lakos kedvezmény: 1800 ft
támogatói jegy: 4000 Ft

ill-be-back-940x450.jpg

Neked ki a példaképed?

freedom-800x400.jpg

Nem tudom, hogy történt, de egyszercsak azon találtam magam, hogy az Andi elment edzeni, nekem meg már fájt a fejem a sok spanyoltól, és még nem volt kedvem nekiülni a videóknak, úgyhogy adtam magamnak egy kis szabadidőt a nap közepén, és csak keresgettem a filmek közt, hogy mihez lenne kedvem, meg hogy mi kapcsolna ki igazán, amikor rátaláltam George Michael - Freedom filmjére.

Ahogy öregszem, egyre inkább érdekel az igazi valóság, a kitalált valóságok helyett, és lassan több dokut nézek, mint fiction-t, meg amúgy is azt éreztem, hogy így a böjtöm harmadik napján ez most pont jól fog jönni, úgyhogy csináltam magamnak egy vajas-fahéjas kávét, és rányomtam a play-t...

Szerintem mindazon szerencsések, akik olyan korban nőttek fel, amikor még léteztek igazi sztárok, úgy értem nem ma, amikor tényleg mindenki sztár, beleértve az összes szar influenszert, meg a vesznek maguknak követőket embert, meg azokat a senkiháziakat, akiknek ott megállt a produkciójuk, hogy megpörgették a pöcsüket, vagy hatalmas labdákat tetettek a mellük helyére és le tudják magukat fotózni a tükörben, miközben csücsörítve pucsítanak, és társaik, nyilván pontosan tudjátok, hogy mire gondolok, szóval azok, akik még úgy nőttek fel, hogy a rájuk ömlő médiás massza alatt megbújt valamiféle tényleges érték, azok rendre ki is tudták választani maguknak azokat a nagyságokat, akiket aztán a maguk módján követhettek, akikből táplálkozhattak, láttak egy irányt, fényt, ha úgy tetszik, vagy ha modern szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy "motivációt", ami tényleg remek dolog volt fiatalon, de fogalmam sincs, hogy ma mi van.

Beleírtam valami ilyesmit az Indiánba is:

Persze nem azt állítom, hogy régen mindenki jó volt, ma meg mindenki szar, csak valahogy annyira hatalmas az árnyék, és olyan picike mellette a fény.

És talán pont erre ment el az utóbbi közel tíz évem, hogy amint elkezdtek sorra kihúnyni előttem az útjelzők, és a világ értelmi színvonala súlyosan megzuhant, és átalakult az általam oly nagyra tartott eszme, a művészet is valamiféle tojáson lépkedős, polkorrekt maszatolássá, és súlytalan lett minden, és jelentéktelen, a döntéshozók meg sorra emelték magasba a rosszakat meg a tehetségteleneket, egyszerűen nem volt többé merre menni.

Vagyis talán volt, csak épeszű, éplelkű embernek a felkínált új irány egyszerűen nem felelhetett meg, és aljasul kúszott be a változás, alattomosan, lassan, de feltartóztathatatlanul, és bemasíroztak a szaros csizmák a tiszta szobába, és annyira összemászkálták a hófehér padlót, hogy végül a szar lett az uralkodó, és ma már a legtöbben úgy hiszik, hogy a szar az alap, és arra kell építkezni, de én nem akarom, és nem vagyok hajlandó, ami persze kutyát nem érdekel, de akkor is hiszem, hogy jön még arra a rohadt kutyára kamion.

Nem akarok én itt forradalmat, meg nagy szavakat, vagy ilyesmit, csak borzasztó időnként ráébredni, hogy mennyire hiányzik az életemből a zene, a követhető mentorok, meg az igazán jó filmek. Az olyanokra gondolok, amelyek nem dobnak le magukról azzal, hogy menetrendszerűen, és teljesen értelmetlenül tűnik fel bennük a kötelező fekete, a kötelező meleg, a kötelező ázsiai, meg a többi kötelező #meetoo faszom fos, amikor nem kell körülnéznem magamban, hogy "jajj, mit is gondolok!", és hogy vajon éppen most kit sértettem meg azzal, hogy egyáltalán van saját véleményem, hanem egyszerűen csak elengedem, és rájuk bízom magam, és megyek velük, és visznek, és emelkedettséget meg szeretetet érzek, és szabadságot...

Simán lehet, hogy egyzserűen csak a szabadság érzése hiányzik, hogy sajnos pont ott követtük el a legnagyobb hibát az erőltetett szabadsággal, meg a “mások” védelmével, hogy addig toltuk, amíg végül túltoltuk.

Ma már péládul ha szeretnék lefotózni valamit a városban, ezerszer meg kell gondolnom, hogy ki mindenki van a képkivágáson belül, és azon kell agyalnom közben, hogy milyen engedélyeket kéne beszereznem ahhoz, hogy nyugodtan exponálhassak, és ez borzalmas.

Olyan ez az egész, mint amilyen a kajálásunk lett. Miközben megkaphatunk és elérhetünk végre bármit, jön a legerősebben az, hogy ne egyél húst, kenyeret, tésztát, gyümölcsöt, fűszereset, alkoholosat, krumplisat, liszteset, glutént, laktózt, vagyis lényegében semmit, mert meghalsz. Így nem lehet élni, vagyis nyilván lehet, de minek?

És hol vagyunk még ennek a végétől?

De tényleg nem akarok én ennyire nagyon messzire menni, csak jó volt ez a George Michael doku, és gondoltam felteszem a kérdést, mint régen csináltuk még az “én koromban”, mert mi még például írtunk is ilyesmikből házit osztályfőnöki órán, de tényleg nem tudom, hogy ma van-e ennek még bármilyen létjogosultsága, de szóval, hogy azt szeretném kérdezni, hogy "Neked ki a példaképed?"

UNDER CONSTRUCTION

155135_171895176176581_5167265_n.jpg

/ Fotó: Strammer Zsaklin /

Az életemben zajló óriás kavarodás miatt úgy döntöttem, hogy szétszedem és helyükre teszem a dolgaimat, ami azt jelenti, hogy külön csatornákon megy majd a filmes-fotós-videós-írós-művészes világom, meg az edzős-kajálós, hogy ne zavarjak össze mindenkit teljesen, úgyhogy a mai naptól elkezdem átrakni a kajálós dolgokat az új blogomba, aminek az a címe, hogy: egyelrendesen.blog.hu

Itt pedig majd csak azok a bizonyos filmes-fotós-videós...stb. ügyeim maradnak, sőt azon oldalamat még jól meg is erősítem majd itt mindenféle új meg más infókkal.

Hálás vagyok mindenkinek, aki velem van, és ígérem, mostantól jó leszek:)

Motiváció

155135_171895176176581_5167265_n.jpg

/ Fotó: Strammer Zsaklin /

Néha, amikor elkezdek megírni egy újabb blogbejegyzést, mondjuk például a fogyásról, tulajdonképpen már akkor, a legeslegelső pillanatban olyan szinten unom az egészet, hogy beszakad tőle az agyam, mert miközben jómagam már régesrég túl vagyok a megoldáson, és köszönöm szépen a bármilyen okítást, de a magam részéről tényleg remekül tudom és értem is, hogy milyen koncepciók mentén kezeljem hatékonyan a saját testemet, így egy csomó dolog a témában már nem más, mint önismétlés, meg szájbarágás, ami vagy átjön, vagy nem, és ennyi. Meg úgyis lesz egy rahedli ember, akik majd máshogy gondolják, meg egy másik rahedli, akik eleve okosabbnak hiszik magukat nálam - és egy részük persze simán lehet, hogy valóban az is. - Aztán ott vannak még az alapból rosszindulatúak, akiknek még a szar is szar, meg aztán azok, akik fullba' nyomják a kretént, pedig azt ugye sose szabadna úgy, vagy azok, akik egyszerűen képtelenek kitalálni a szövegértés kacskaringós útvesztőjéből. Ja meg persze a kedvenceim, akik soha életükben nem voltak még a semmilyen súlyprobléma halovány érzésének a legbolhafingnyibb közelében sem, de mivel már olvastak róla valahol, így véleményüket megalapozottnak és sziklaszilárdnak érzik, amitől aztán úgy osztják az észt, mintha nekik lenne a legnagyobb fogalmuk az egészről az Univerzumban...

...és igen, ilyenkor néha nem pusztán rettenetesen unom a dolgot, miközben erőből gyűlölöm ezt az egész, mai "posztolj, különben nem is létezel" világot, hanem fel is baszom magam, de úgy rendesen. - Nincs az egésznek semmi értelme - gondolom magamban, és már csuknám is vissza a laptopom, hogy csináljak inkább valami hasznosat, mondjuk megnézzek egy sorozatot, vagy ilyesmi, amikor eszembe jutnak azok a tömegből kiemelkedő néhányak, akiket életem során tudom, hogy így vagy úgy de motiváltam, és méghozzá onnan tudom, hogy mondták, írták, vagy jelezték valahogy, és akkor elgyengülök, és belekezdek ugyanabba akár ezredjére is, hátha attól majd lesz pár új ilyen "néhány", akik meghallják szavam.

Edzésben ugyanez. Milliószor ismételt instrukciók, reménytelennek tűnő helyzetek, amiktől néha úgy vagyok, hogy feladom, mert nem igaz, hogy még mindig nem érti, hogy még mindig bedől a boka, elemelkedik a sarok, vagy "törik a csukló", aztán hirtelen valahogy, valamitől egyszercsak már nem dől be, lent marad, és egyenesen tart, és akkor meg csak azon kapom magam, hogy belül könnyezem... és ilyenkor nem unom, hanem azt érzem, hogy valahol mégis megéri.

És volt ez már tánccal, dalszöveggel, könyvvel, színdarabbal, filmmel, sporttal, fotóval, kajával, meg még nem is emlékszem, hogy mi minden mással, és mindig mondják, hogy találjam már ki magam, meg döntsem már el végre, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de nem megy, mert engem tényleg mindig nagyon érdekel az, amit éppen csinálok, még akkor is ha nem vagyok benne a legjobb, és szerintem én már így is fogok maradni. Tudom, hogy ma ezt így kéne okosan csinálni, de én már nem hiszem, hogy ki fogom találni magam, és hogy leszek még bármi, ha nagy leszek, mert ez erre a kicsire, ami még hátra van, félek, már így fog maradni.

Amúgy meg sosem szerettem a Felhőatlaszt, mert szerintem szar film lett, de a mondanivalója - hogy mi mind aprócska kis cseppecskék vagyunk az élet végtelen óceánjában, és az a dolgunk, hogy a magunk módján hozzápakolgassuk azt a sok kicsit a dologhoz, ami aztán talán majd sokra megy - na az fontos, szóval csak azt akarom ezzel mondani, hogy bármivel is töltsd a napjaid, ha éppen mondjuk pont arra készülnél, hogy feladd, akkor ne tedd! Mert biztos van a nagyvilágban valaki, vagy valakik, akit, vagy akiket az életeden, a tetteiden keresztül motiválsz...

Jó hétvégét!

OLVASS TOVÁBB: REGGELI, EBÉD, VACSORA...

blog_alja_1.jpg

Szakadt farmer és palackos csapvíz...

Avagy, divat-táplálkozás bármi áron

carmar.jpg

Fotó forrás.

Ugye most van az a rész az életemben, amikor egy darab hivatalos papírral a zsebemben, már simán mondhatom magamról, hogy szakács (is) vagyok, de ha rákérdeznek, hogy tényleg tudok-e főzni, akkor meg arra már nem válaszolhatom olyan simán, hogy "Igen.", szóval a mindenféle saját lehetőségeimen belül szorgalmasan gyakorolnom kell, hogy legalább valamit végre tudjak is tényleg.

Az utóbbi hónapokban - különféle okokból - leginkább a süteményekkel foglalkoztam, azokon belül meg aztán viszont tényleg próbálkoztam klasszik, illetve egészségesebbnek nevezett verziókat elkészíteni, amikhez meg ugyebár használnom kellett szintén egészségesebbnek mondott alapanyagokat is, úgy mint például: mandulaliszt.

Történt egy napon, hogy mivel a kamrában éppen nem volt, mentem is a boltba szépen ügyesen, hogy vegyek, és találtam is, és kértem is egy amolyan bio-helyen, ahol mondták, hogy "Most éppen van 500 g-os kiszerelés, mindössze 3.600.- Forintért", én meg erre mondtam, hogy "Meg a lónak a kis faszát, azt..."

Van a világban ez az általános túlárazásos-lehúzásos idiotizmus a sok olyan baromságokkal, amit valakik kitalálnak és mondják, hogy az menő, a többi emberek, meg pörgetik le-föl az Instát, és látják, hogy mások is mondják, hogy az menő, és mivel ők is menők szeretnének lenni, ezért rohannak, és megveszik, méghozzá lényegében bármi áron. Ezért van például, hogy egész embertömegek járnak, méregdrágán vásárolt lyukas nadrágokban, meg ezért cipelnek haza csomóan a boltokból palackozott csapvizet. Ezért vesznek duplaannyiért "bio" matricával ellátott, kurvára nem bio zöldségeket, ezért lesznek például laktózérzékenyek inkább - bármit is jelentsen az -, sőt vegánok, még akkor is, ha amúgy a mami rántotthúsán meg pörköltjén nőttek fel, és titokban imádják, és álmodnak is róla, meg kívánják is, de nem lehet, mert akkor oda a menőkhöz tartozás biztonságos csodája, ma már ugyanis tulajdonképpen nincs más életcélja a világ fiataljainak, csakis a menőség állapotának elérése.

A piac az meg ugye olyan, hogy figyeli a hülyeséget nagyon, és amint talál valami új őrületet, azonnal túl is árazza, és rommá keresi magát rajta. 30 évnyi túlárazott, és totálisan kontraproduktív "low fat" termék-dömping után végre jöhetnek a túlárazott "bio", a "paleo", a "gluten free" meg a satöbbi matricás cuccok, és a hülyeségnek nincsen ám határa igazán sehol, gondolok itt a "vegan" tusfürdőkre például, amitől agyfaszt kapok konkrétan, meg az egyik kisbarátom mesélte amúgy, hogy a fia egy ideje már nem hajlandó beülni az autójába, mert az bőrüléses... egy másik barátnőm meg azt meséli, hogy a nagymamája befoltozta a farmerján a drágán vett lyukat, miközben ő aludt, mert a nagyi olyan öreg már, hogy nem a menőt látta a dologban, hanem a cikit, meg mert a nagyi nincs Instán, így ő valahogy még képes tisztán látni, de nem csak a lyukat, hanem azt is, hogy mit tegyen az asztalra.

Igazából persze az is ciki, amit a nagyi az asztalra tesz, mert az régi, meg öreg, meg büdös, meg kurvára nem menő, bár ha ugyanarra a cuccra, amit a nagyi vagy száz éve csinál, menő környezetben, erdőt ugyan még sosem látott, mégis favágójelmezbe bújt, kockásinges, szépszakállú hülyegyerekek ráteszik a "kézműves" matricát, akkor az megint eladható lesz hirtelen, meg menő, úgyhogy lehet is túlárazni a parasztnak, hagy érezze a törődést...

De még mielőtt jobban felbasznám magam, inkább jöjjön az, hogy miért is írom én ezt az egészet:

Csomóan nem értik, hogy táplálkozási tanácsadóként, meg edzőként miért csinálom úgy a dolgaimat, ahogyan csinálom. Hogy miért posztolok süteményekről, meg kenyerekről, meg mindenféle nem egészségesnek mondott dolgokról, miközben meg divat-vegánnak kéne lennem, meg divat-laktózmentes mandulaliszttel kéne sütnöm csak és kizárólag, és arról beszélni folyton, hogy hogyan koplaltasd magad mindenféle divatos ám leginkább idegenül örömtelen ételekkel kockáshasúra, mert az Insta szerint ma az egészséges egyenlő a kockás hassal meg segg-implantátummal. Nem értik, hogy miért tartom a testi-lelki harmóniát fontosabbnak a külsőnél, meg miért hangoztatom, hogy szeretned kell, amit eszel, hogy annak tényleg finomnak is kell lennie, hogy a lelked is eszik veled, nem csak a tested, és hogy miért próbálom mindenkivel megszerettetni magát a sütés-főzést mint mindennapi tevékenységet is.

Nos a helyzet az, hogy nem teszek mást, mint megpróbálom eloszlatni azt a borzasztó ködöt, ami körüllengi a tekinteteket ma - kivéve a nagyit, aki ugye nincs fent Instán - és rávilágítani valójában egészen nyilvánvaló tényekre. Úgy, mint például arra, hogy a hirtelen kezdett, drasztikus étrendváltásokkal járó diéták kudarca hosszútávon kb. 95%-os, amivel véleményem szerint szinte mindenki tisztában van, mégis ugyanolyan lendülettel kezdenek el a népek márciusban hirtelen bikini body őrültekké válni, és nem enni semmit, vagy mindenféle olyasmi szarokat, amiket egyáltalán nem szeretnek, sőt sokszor kifejezetten gyűlölnek, és kérnek csirke-rizs-brokkoli típusú étrendeket az edzőjüktől, abban a reményben, hogy idén majd sikerülni fog, és hogy ezalkalommal majd minden máshogy lesz, és nyilván ez az egyik út, amit nekem, ha szeretnék divatos táplálkozási tanácsadó lenni, alá kéne támasztanom a viselkedésemmel, meg az ajánlásaimmal, ám én csalódást okozva mégsem ezt teszem, hanem inkább megpróbálom rávenni a klienseimet arra, hogy ismerjék meg magukat, tudják meg, hogy milyen ételeket szeretnek, hogy függetlenül a divatos-, vagy általánosító táplálkozási koncepcióktól, milyen tápanyagokat tolerál az ő szervezetük, és milyeneket nem, és kegyetlen megszorítások nélkül kisakkozni velük egy olyan örökkön tartható életmódot, amelybe belefér némi földi jó, mégis sikeres, és amely messzire kerüli a szenvedést, meg a gyilkos lelkiismeretfurdalást, és tulajdonképpen nem más, mint a "rendesen evés".

El kell fogadnunk, hogy az ember orális lény, a táplálkozás lélektana pedig egy rendkívül összetett valami, amit egyetlen táplálkozással komolyan foglalkozó szakember sem hagyhat figyelmen kívül.

Én azt vallom, hogy ha valamin leginkább változtatnunk kell, az konkrétan a gondolkodás visszahozása a mindennapjainkba, mert az, aki nem hisz el azonnal és feltétlenül mindent, amit mondanak neki a tévében, vagy olvas a neten, hanem el is gondolkodik rajta, legtöbbször végül rájön, hogy sok esetben mekkora baromság is az, amit megpróbálnak eladni neki. A tapasztalat az, hogy kábé minden olyan élelmiszer, ami ma új és divatos, holnap majd mérgező és kerülendő lesz, a trendek pedig valahogy mindig visszakanyarodnak azokhoz a receptekhez, meg élelmiszerekhez, amelyek már évezredek óta bizonyítottak, és én a magam részéről inkább hiszek azoknak, mint az újszülött divatliszteknek, még ha pillanatnyilag éppen az utóbbiak is a menők.

Olyan, saját magunk által összepakolt ételekből, amelyeket valódi összetevőkből készítettünk, nem gondolom, hogy nagy baj lehet, hiszen csináljuk már ezt vagy csillió éve, meg talán az sem baj, ha megismerjük magunkat, miközben arra törekszünk, hogy mind a lelkünk, mind pedig a testünk szeresse, amit tőlünk kap. Azon túl pedig már csak két dolgunk van: 1. Figyelni a mennyiségre. 2. Figyelni arra, hogy mennyi időt hagyunk az "emésztésre" az étkezések közt.

És mindig elmondom: Nem vagyunk egyformák. Vannak, akik sokkal többet engedhetnek meg a diétájukban maguknak, mint mások, úgyhogy legalább tőlük ne vegyünk el azonnal mindent, csak azért, mert mi nem vagyunk annyira szerencsések, mint ők...

Számomra amúgy kevés szomorúbb látvány van, mint a napi öt-hat műanyagdobozba porciózott csirke-rizs-brokkoli látványa, mert szeretettelen üresség van mögötte, meg szinte garantált hosszú távú kudarc, hacsak nem köztük nőtt fel a delikvens, és hacsak nem önti el melegséggel a lelkét a vaníliás fehérjepor műanyagíze.

Na de nem akarnám már ezt ennyire hosszúra nyújtani, szóval így a végére, kérlek, engedj meg még egy rövidet:

A múltkor bevittem edzés utánra egy egészséges süteményt az egyik csoportomnak. Kínálgattam szorgalmasan, mire egyikük azzal utasított vissza, hogy nem kér belőle, mert ő most fogyókúrázik, mire mondtam neki, hogy ez olyan cucc, ami egészséges, mire felcsillant a szeme, de annyira, hogy rögtön be is falt  a sütiből vagy tízet. Na ezen azért még érdemes elgondolkodni...

 

OLVASS TOVÁBB: HÍZNI FOGSZ...

blog_alja_1.jpg

Vissza a balettba

Ismeritek azt a híreset a Macskafogó című örökbecsű zsenializmusból, hogy "Mehetünk vissza a balettba ugrálni"? Na mert most az van pont. Éreztem én már, hogy ha lassan visszafogyok a versenysúly-közelimre, és szabadabban megy majd a mozgás megint, akkor igényem lesz a táncra, és hát úgy alakult, hogy az Inversedance Fodor Zolija meghívott edzéseket tartani a táncosainak, meg amúgy a mindenféle külsős érdeklődőknek is egyaránt, és szó-szót követett, és egyszercsak ott álltam a vadász jelmezében a Vuk-ból, és rámjött, és megbeszéltük az időpontokat, és jövő héten már próbálunk is. Csak azért gondoltam, hogy ilyen hamar szólok róla, mert az ő Vuk-juk egy nagyon jó gyerekelőadás és hát viszik a jegyeket, mint a cukrot, és ha valakinek szándékában áll alibiből elhozni a gyereket, hogy közben meg rajtam röhöghessen, akkor már most bele kell húznia ám rettenet!

Idén négy előadás lesz a MUPA-ban:

VUK - NOVEMBER 6. - 10.30

VUK - NOVEMBER 6. - 15.00

VUK - DECEMBER 6. - 10.30

VUK - DECEMBER 6. - 15.00

Tessék jönni kacagni meg szórakozni velem, rajtam:)

 

/ A Nemzeti Táncszínház szervezésében. /

Pályaválasztási kisokos

Avagy, "Csapkodsz, mint hal a szatyorban..."

delutan_kozos1_kozepes.JPG

/ Fotó: Martin Wanda, Lány: Karsai Anna - Délután - színdarab - Pilvax /

Mindig, amikor nagyon csinálok valami újat, megkapom ezt az alcím dolgot - mármint hogy "Csapkodok, mint hal a szatyorban..." - és hogy nem vagyok kitartó, meg mindig kitalálok valamit, aztán megunom, aztán kitalálok valami egészen mást, aztán azt is megunom, szóval hogy bizonytalankodom, meg próbállkozom össze-vissza, és hogy itt lenne az ideje végre rendesen pályát választanom, és eldöntenem, hogy mi akarok lenni, és akkor csinálni azt halálig, mint legtöbben a világban, és persze értem én, hogy kívülről furának tűnhet, hogy az Instám modellfotózásokkal indul, aztán lassan jönnek a fitneszes dolgok, amiből meg szép lassan átfolyunk a kajákba, és látom benne az eklektika esélyét, de bennem ezek a dolgok oly szépen állnak össze és épülnek egymásra, és sőt, következnek egymásból, hogy nincs is annál egyértelműbb semmi...

Azt elismerem, hogy szinte éhes ragadozóként vadászom az újabb és újabb ingereket, dehát nyilas vagyok, a nyilas az meg olyan, hogy az mindig többet akar, és addig megy, amíg meg nem kapja, aztán ha már megkapta, keres valami másik megkaphatót, mert a nyilast ez mozgatja igazán, hogy mindig van tovább, de ez azt is jelenti, hogy ha engem igazán érdekel valami, annak én a mélyére megyek tényleg, és ezzel lényegében el is magyaráztam, mi is történik pontosan. De ha ez még mondjuk kevés, akkor engedd meg, hogy összekössem neked a szálakat, hogy lásd, nem vagyok én olyan hetykén csapkodós...

Három dolog vezérli az életemet:

1. Írás.

2. Mozgás.

3. Súlyproblémák.

Az írás volt legelőször és azzal együtt valamiféle művészi igény arra, hogy folyton keressem és kifejezzem magam. Érzékeny ember vagyok, "művészlélek" szokták volt mondani rám, és az is maradok örökké, még akkor is, ha öt év múlva a legnagyobb élvezettel fogok mondjuk bányászként dolgozni Dél-Afrikában. A művészet nem múlik bennem, de alakul, fejlődik, tisztul, érik azáltal, hogy egyre többet lát, egyre többet tapasztal, és egyre többet tud, és történik mindez úgy, hogy közben egyre kevésbé jelenek meg aktívan az úgynevezett "művészvilágban".

Először nem írtam jól. Nem volt stílusom, utánozni próbáltam másokat, viszont nagyon elhittem, hogy jó vagyok, és azt tényleg nem kellett volna. Bár ha az ember nem hisz magában, akkor meg inkább bele se kezdjen! Azóta eltelt vagy 25 év, és bár azt én már nem tudom és nem is akarom eldönteni, hogy jól írok-e, vagy sem, de stílusom az megkérdőjelezhetetlenül lett.

A tánc egyetlen pillanat alatt magával ragadott, és hajszolt is majd 15 éven keresztül teljes erőből, aztán kicsit visszahúzódva, de nagyon ott volt bennem, és a tánc mellett simán elfért az írás, hiszen a kettő nemhogy nem üti, hanem ha úgy vesszük kiegészíti egymást. A tánc mögött gondolatiságnak kell lennie, mint ahogyan az írásban is, a különbség csak annyi, hogy az egyik nyelvet a test beszéli, a másikat meg a betűk.

Mindig is filmszerűen írtam, ezért szép lassan elkezdtem konkrétan filmeket is írni, az első regényem pedig tulajdonképpen egy koreográfiai terv jegyzeteiből nőtte ki magát.

A filmek képekből állnak, de ahhoz, hogy a képek szabályrendszerét megértsem, meg kell tanulnom a képalkotás tudományát, ezért kezdtem fotózni, és mindig is csupán két téma érdekelt fotósként: 1. emberek, 2. mozgás.

Aki ismer, tudja, hogy mindeközben végig súlyproblémákkal küzdöttem. Híztam, fogytam, jojóztam, és kvázi felszedtem magamra 45 kilónyi túlsúlyt, ami számomra egyértelmű indok volt arra, hogy a táplálkozás szó szerint életbevágó problémájára megoldást találjak. Közel 25 évig ez nem nem sikerült, de kábé tavaly viszont igen. Hátatfordítva az összes elterjedt, tanult és tanított baromságnak, végre megtaláltam a hosszútávú, tartható megoldást a súlyproblémáimra, amiért rendkívül hálás vagyok az életnek, és amiért viszont borzalmasan haragszom a táplálkozástudomány néven ismert vallási szektára, akik vagy 30 éve akkurátusan félrevezetik a népeket a tudományoskodó, ám valójában súlyosan tudománytalan, sőt néha kifejezetten áltudományos faszságaikkal, és mely szekta kontraproduktívabb bármilyen más tudománynál az emberiség történelmében.

Ennyi év után számomra természetes, hogy ha végre rátaláltam a megoldásra, azt tovább is akarom adni. Ebből jön a táplálkozási tanácsadás, amiből pedig egyenes út vezet a szakács szakmához, hiszen a való életben az emberek nem sokat tudnak kezdeni a mikro-makro tápanyaghányadokkal, hiszen nekik konkrétan receptekre meg igazi ételekre van szükségük. Az meg szintén magától értetődő, hogy ha ennyire jelentős témát találok, azt nekem kötelezően meg is kell írnom egy könyvben.

Mind mondottam, kábé 25 éve foglalkozom mozgással, a súlyproblémáim miatt pedig nem pusztán művészi mozgással, hanem edzéssel is, ami szerintem megint nem egy nagy kiugrás, ha valaki arra kíváncsi, hogy mármeg miért tartok edzéseket. Ráadásul leginkább Hot Iron óráim vannak, ami pedig egy zenére végzett, koreografált edzésforma, úgyhogy szerintem megintcsak nincs mit túlmagyarázni, ilyen masszív táncos-koreográfusi múlttal, amilyen nekem van.

Tükrös termekben éltem le a fél életem, miközben zenére embereket mozgattam, és most sem történt más, minthogy visszatértem a tükrös termekbe, zenére, embereket mozgatni.

Közben kitanultam a masszőr szakmát is, de azt sem csak úgy a semmiből, hiszen kvázi azért hagytam abba a táncot, mert annyira fájt már a hátam, hogy képtelen voltam tőle élvezni a mozgást. Megintcsak nem történt más, mint az, hogy előkerült egy probléma, amit meg akartam érteni, a mélyére akartam menni, és mivel imádok tanulni és tudni, nem szaroztam, hanem fogtam magam és csináltam. Ennyi, de nem dolgoznék masszőrként sehol, nem tapogatnék vadidegeneket, mert az nem az én világom, viszont barátokat masszírozok néha mind a mai napig, mint ahogyan arra is végtelenül aprócska esélyt látok, hogy valaha beállnék egy étterembe szakácsrobotnak, mert az sem én vagyok, de ettől még sütök-főzök és etetek mindenkit, akit szeretek.

És igazából ennyi.

Ok, azt értem, hogy kevés olyan edző van a világon, aki amúgy szakács is, meg akinek el lehet megnézni a filmjeit vagy a színdarabját, vagy el lehet olvasni a könyveit, meg aki amúgy fotóz is, de mondjuk most is csak azért nincsenek rendes ételfotóim sehol, mert éppen még mindig nincs gépem, de ha lesz, biztos, hogy elkezdek majd ételfotózni is rendesen, mint ahogyan videókat is vágok néha, vagy retusálok valamit, de mondom, ettől még simán sanszos a bányászkodás is, csak ami a lényeg, hogy senki ne gondolja, hogy nincs nekem ebben rendszer hiszen van, és például ez a poszt sem jöhetett volna létre, ha nem lenne még mindig a legfontosabb főszála az életemnek maga az írás...

U.i.: Nem is értem, hogy lehet egy egészen életen keresztül csak egyvalamit csinálni. Az úgy nem kurva unalmas?:)

 

OLVASS TOVÁBB: MITŐL HITELES EGY EDZŐ?

blog_alja_1.jpg

Mitől hiteles egy edző...?

edzo.jpg

Szerinted...?

Mert részemről a válasz elég összetett és inkább valami érzés-féleség, a bizalom egy speciális formája, mint határozott konkrétumok, bár persze embere válogatja. Ismerek olyan edzőket, akikkel perverz megelégedésben, vigyorgó boldogan esznek-isznak együtt a vendégei, meg olyat is, aki egy hosszú nap végén kiposztolja a whisky-coláját, de nyilván léteznek olyan edzők is, akik vasfegyelemmel ügyelnek a renoméjukra, és már azt is megbocsáthatatlan bűnnek érzik, ha véletlenül fagyival álmodnak, bár személyesen még egy hasonlóval sem találkoztam. Inkább az a vonal jellemző, hogy a teremben keményen, kajában meg inkább a helyén kezelve a dolgokat meg a különleges alkalmakat...

Adódnak néha vicces helyzetek, mint például legutóbb egy fitneszes eseményen - ami nem a The Camp, mert ott elég egyértelmű a felállás:) - ebédszünetben sétálgatva találkoztunk két edzővel, akik egy étteremben kvázi szinte elbújva tortáztak egy nagy adag brassói után, és látszott az arcukon, hogy annyira cikiben vannak, mintha legalább maszturbáláson kaptuk volna őket, de nem tudom, hogy ez most akkor jó, vagy nem...

Mi jobb, ha tiszta, de kamuzik, vagy ha őszintén mocskos? Vajon rossz az egyáltalán, vagy vajon tényleg annyira jó, ha jó?

Mondjuk, láttam már tüdőrákost kilógni a kórházból egy cigire, ami nyilván erős, de tudtommal az élsportolók is nagyokat piálnak egy nyert meccs, vagy győzelem után - persze tisztelet a kivételnek - és attól még nem lesz rosszabb a teljesítményük...

Bűnözni tényleg bűn? Vagy inkább úgy kérdezném, hogy: Élet az élet bűn nélkül?

Nem tudom, de simán lehet...

Hiszitek vagy sem, én magam nagyon ritkán bűnözöm. A képen látható sör például konkrétan az első korsó rendes söröm az évben, pedig augusztus van, és szerintem nem is nagyon lesz már több idén, fagylaltból pedig leginkább cukormenteset eszem, de nálam például a táplálkozási tanácsadás is elsősorban az önmegfigyelésről, az egyensúlyról, az ételek élvezetéről, meg a tudatos reakciókról szól, nem pedig a makulátlanul tiszta táplálkozásról.

Hatás-ellenhatás. Ha előző éjjel még söröztem, akkor másnap nem kezdek nagy reggelivel, hanem sőt, talán valamikor csak késő délután fogok egyáltalán enni, majd ha a szervezetem jelzi, hogy na akkor most már jöhet valami rendes, addig pedig csak iszom, méghozzá vizet, és 99% hogy az elkövetkező napokban tisztán fogok kajálni, hogy helyreálljon a rendszer.

Amióta érzékenyen ráhangolódtam a szervezetem jelzéseire, konkrétan képtelen vagyok két egymást követő napon szarul enni, mert nagyon érzem a hatását a dolognak, ami nem jelenti azt, hogy viszont egyáltalán nem eszem néha szarul, mert de. Sőt, ha tehetném, ennék én sokkal szarabbul is, de sajnos sem a korom, sem a genetikám miatt nem tehetem, ráadásul már eleve csak kábé a negyedét eszem mennyiségben annak, mint amit a "régi életemben", és szintén a szervezetemre mért hatása miatt, olyan ritkán iszom alkoholt, és akkor is csak nagyon, de tényleg nagyon keveset, hogy esküszöm, az éves alkoholfogyasztásomat két kezemen meg tudnám számolni, és mégegyszer mondom, tényleg nem azért mert nem illik, vagy mert nem fitneszes, és csak kamuzok, hogy hitelesebb legyek, hanem azért, mert nem szeretem azt érezni a gyomromban, amit még az a kicsi alkohol / szénhidrát is csinál vele másnap. Alapvetően alacsony szénhidráttartalmú kaján vagyok, de annyira, hogy igazából akkor vagyok jól, ha a szénhidrátbevitelem direktben nulla - persze indirektben nyilván lehetetlen, hogy valóban nulla legyen. - Bárcsak ehetnék több cukros csodát, óh, de jó lenne, csak sajna úgy zsírosodom tőle, ahogy szerintem senki a világon, úgyhogy csak ezek a fehérholló ritkaságú alkalmak férnek bele, mint például a tegnapi Paul Kalkbrenner a Budapest Parkban...

Az élet ráadásul - nyilván viccből - csak úgy önti rám a szart. A szakács-sulimhoz rommá kellett magam sütnöm mindenféle tortákkal, meg süteményekkel, a Csajom állandóan palacsintát rendel, most meg megint bejött egy dolog, ami a sütésről szól, és például ezen a hétvégén két New York sajttortát is le kell sütnöm, de nem ám fitnesz-verzióban, hanem az igaziban, 200 g. cukorral meg kukoricakeményítővel, szóval van baj, de mondom, a lényeg az egyensúlyon van meg azon, hogy az ember tudja, hogy mire, hogyan kell reagálnia, hogy abból ne legyen baj...

De ez én vagyok. És akkor így most én nem vagyok hiteles, vagy ettől még de?

andi_burgerk-0957.jpg

/ Andi - Burger King - Miami - 2016. /

Szóval a nagy kérdés az, hogy te vajon eszel-iszol-duhajkodsz az edződdel, vagy inkább egy világ omlik össze benned rögtön, ha meglátod őt a Burger-ben, kéjes arccal sültkrumplit mártogatni a vanília fagylaltba...?

 

OLVASS TOVÁBB: ALAPGYAKORLATOK VS. FUNKCIONÁLIS HÓKUSZPÓKUSZ

blog_alja_1.jpg

Szakács IS lettem...

img_4672.jpg

Mint már néhány hónapja utalgatok reá, mármint, hogy azt találtam ki, hogy már még szakács is leszek, és ráadásul kérdeznek egy csomóan, hogy hogy sikerült a vizsga, de ugye három vizsgánk volt - írásbeli, gyakorlati, szóbeli - és lényegében három héten keresztül folyamatosan vizsgáztam, és szóval azért nem válaszoltam még senkinek simán azzal, hogy "Jól.", mert mindig hátravolt valami, amitől még féltem.

Először az írásbelitől féltem, mert nehéz volt, sok kérdéssel, meg sok matekozással - amiből sokáig egyetlen kukkot sem értettem - méghozzá relatíve kevés idő alatt, szóval stresszeltem rajta, mint állat, és amúgy őszintén bevallom, hogy magamhoz képest szánalmasan teljesítettem, de azért végül az derült ki, hogy valójában nem is annyira, mint amennyire először gondoltam...

Aztán féltem a gyakorlati vizsgától, mert tudtam, hogy négy óra alatt le kell majd sütnöm meg főznöm olyan dolgokat, amiket előtte nem kifejezetten, és ráadásul bele is húztam a nagyba azzal, hogy a zöldségleves mellett, Orly pontyot, meg fánkot is kellett sütnöm, és ezek amúgy így együtt elég bonyolultak, de végül nem lettek annyira szarok, mint amennyire gondoltam, hogy lesznek azok sem...

Végül pedig a szóbelitől féltem, mert a tételsorunkban annyi, de annyi komplikált információ volt, amennyit szerintem csak kevés, nagy tapasztalattal rendelkező séf tud, ráadásul az kompletten kiment a fejemből, hogy lesz egy szakmai angol nyelvi rész is, amit meg csak ma reggel néztem át úgy, hogy vizsga előtt még egy személyi edzésem is volt, szóval azt is kissé kuszán öszevissza, de ma szerencsés volt a kezem, és jó tételt húzott, amiért rendkívül hálás vagyok, szóval most ha valaki esetleg kérdezné, hogy "Hogy sikerült a vizsgád?" annak már mondhatom, hogy...

"JÓL..."

img_4484.jpg

A másik kérdés, amit általában ezzel kapcsolatban kapok az, hogy "De amúgy miért?", értve arra, hogy mi a reteknek kell nekem még egy szakács szakma is a masszőr, az edző, meg a táplálkozási tanácsadó mellé, és a válaszom meg éppen pont az utóbbi miatt érdekes, mert ugye valóban egyre inkább a táplálkozási tanácsadás irányába megyek, azt meg szerintem annyira nem kell elmagyaráznom, hogy egy szakácsnak mi köze a táplálkozáshoz...

Ha pedig mégis magyaráznom kéne a dolgot, akkor azt mondanám, hogy a gyakorlat az, hogy akinek tanácsot adok, annak kevés annyi, hogy pl. egyen kevesebb szénhidrátot, mert sok ember még azt sem tudja pontosan, hogy tulajdonképpen mi is az a szénhidrát, szóval ha egy egyszerű embernek, egyszerű válaszokra van szüksége, az egyszerű kérdéseire, akkor azok nyilván a konkrét ételek, receptekkel együtt, nem pedig a mikro-makro tápanyagok nevei és arányai, úgyhogy szóval ezért...

És bizony, amióta ezen jobban rajta vagyok, már ételkészítési technikákban is tudtam tanácsokat adni, meg mindenféle hozzávaló-helyettesítésekben, szóval, hogy mi helyett inkább, mit, és azt konkrétan hogyan, ami marhajó dolog, és amit rendkívül élvezek, hiszen így most aztán már tényleg mégegy nagy szelettel tágabban látok rá a mozgás-test-evés-fogyás négyszögre, ami meg szerintem ritka madárrá tesz a szakmában...

Lényeg a lényeg, hogy bár ezzel a nagy sok stresszel tanulással csúnyán tönkrevágtam az idei nyaram nagyrészét, de ma vége lett, és jól jöttem ki a dologból, és most végre megkönnyebbülhetek, és talán még nyaralhatok is egy kicsit tiszta fejjel majd még.

Persze az igazi fontos rész csak most kezdődik, meg az igazi tanulás, mert tervezem, hogy sokat sütök-főzök majd ide is meg Youtube-ra is, méghozzá egy csomó olyan hasznos dolgot, amivel majd gyakorlatban segíthetem szeretett klienseimet...

Most viszont sajnos mennem kell palacsintát sütni, mert ugye a legelső kliensem nekem a Csajom, aki viszont a héten már harmadjára rendel palacsintát, és ha azt mondom, hogy nekem nincs kedvem, csináljon inkább ő magának, akkor mostanában mindig azzal vág vissza, hogy nem ő a szakács, hanem...

blog_alja_1.jpg 

Mit ér a képzettség meg a papírok...

fogyotura.jpg

DietTribe /

Rég nem írtam, igen, bocs...!

Mentségemre legyen mondva, hogy tanulok, mint állat, lett légyen, hogy mindjárt levizsgázom szakácsból, amihez egy csomó olyan dolgot kell tudnom, amit a büdös életbe többé nem akarok használni, amint kezemben a papír, hiszen éppen pont azért csinálom az egészet, hogy aztán majd messze se főzzek semmi olyasmit, amiket tanítanak, mert amiket tanítanak, na pont azoktól a szaroktól vagyunk Európa legkövérebb nemzete. Persze értem én, hogy a magyar konyha az maga a búzaliszt meg a porcukor, de azért jó lenne, ha a hazai szakoktatás legalább egy kicsit képes lenne 2018-ban élni, meg naprakész lenni, mert ami ma van, az agyfasz... de amúgy mindenhogy...

Jár hozzám egy lány edzeni, aki idén lett végzett dietetikus. Kérdeztem tőle, hogy kölcsönkérhetném-e a tankönyveit, mert szeretnék jól beléjük nézni, hogy okos legyek végre tényleg, amire azt válaszolta, hogy tulajdonképpen nincsenek is tankönyvei, mert amikből tanultak, azokat kábé a 60-as években adták ki, és éppen bevonták őket, mert elavultak, mint a szar, csak éppen nem lett helyettük semmi olyan új sem, amire rá lehetne mondani, hogy korszerű, úgyhogy most leginkább nincs semmi sem, de persze az a biztos, mert úgy ugyebár nehéz hibázni...

És igazából nem is nagyon akartam én erről írni, de részben, mert tegnap pont beleakadtam egy ilyen jellegű vitába, meg amúgy is a főzések miatt néha nézem a Paprika-, vagy a LiChi TV-t, amin meg az előbb döbbenten néztem végig egy 90 NAPOS FOGYÓTÚRA című megabrutálfaszságot, ami meg olyan konzekvensen szajkózta végig az összes tévedést meg félreinformációt a fogyókúra kérdésével kapcsolatban, hogy rég basztam fel magam ennyire, mint most, és ilyenkor a legjobb nekem az, ha ahelyett, hogy agyonütném az asszonyt, inkább kiírom a dühöt magamból...

Lehet, hogy kusza leszek, mert ilyenkor inkább spontán írok, de lehet, hogy nem... Mondjuk, pont leszarom...

Szóval amibe tegnap beleakadtam, az valami olyasmi volt, hogy valami kis kurva frissen elvégezte a személyi edzőit, és már hirdette is magát a Fészen, hogy mehet hozzá edzeni bárki, legyen az akár öreg, vagy fiatal, sérült, rehabos, vagy profi sportoló, pajzsmirigyes, cukorbeteg, IR-os...stb., mindenkinek kielégíti az igényeit, meg mindenkinek segít elérni az álmait, meg a bikiniformát, és persze volt hozzá kötelező csücsörítős-pucsítós szelfi is, meg Insta-link, és akkor ráírt az egyik tanára, és bemószerolta, hogy tulajdonképpen be se járt az órákra, és ha nála vizsgázott volna, át se engedte volna, mire a kislány meg visszavágott, hogy talán nem a formás kis seggére kellett volna megjegyzéseket tennie a Tisztelt Tanárúrnak, hanem inkább otthon őrizni a családi fészek melegét...stb, stb, stb... El is vesztettem amúgy a fonalat, meg nem is nagyon érdekelt a dolog, mert ezekről már rég tudom, hogy mind meddő viták, mint ahogyan tőlem is néha megkérdezik azok, akik már kifogytak az érvekből, hogy milyen orvosi végzettségem van, mintha valóban csak orvosi végzettséggel lehetne normálisan kajálni, meg mintha minden azonnal igaz lenne, amit egy fehérköpenyes mond, pusztán attól, hogy neki fehér a köpenye...

Aztán eszembe jutott, hogy amikor Amerikában jártam suliba, akkor hogy az intézménynek jobb legyen a statisztikája, konkrétan úgy készültünk a vizsgákra, hogy effektív megkaptuk a vizsgafeladatokat, és hetekig azokat töltögettük kifelé tanári segédlettel, hogy amikor majd ott leszünk a vizsgán, akkor lehetőleg ne basszunk el semmit se. Nem is tanultam szart se persze, viszont kaptam róla papírt, és ami a lényeg, természetesen végül kurvajó lett a statisztika, úgyhogy örült is fél Mexikó meg Kuba nagyon. Na kábé így zajlanak manapság a hétvégi tanfolyamok meg sok OKJ-s cucc is tényleg. Lecsengeted a lóvét, ott vagy, levizsgázol, megkapod a papírt, oszt kalap-kabát. Neked szakmád van, nekik meg pénzük, és mindenki jól járt. Ebbe már nincs semmi, csak az ember saját igényessége magával szemben, és nincs tovább. Én már csak tudom, hiszen ha 15 ilyen képzést nem csináltam végig, akkor rohadjak meg, hogy egyet se. Nem is nagyon tervezek belőlük sokkal többet, lévén, hogy ami például számomra éppen a legfontosabb lenne ma, vagyis a táplálkozással kapcsolatos tanulmányaim, kábé ugyanazon a szinten álltak, mint az imént említett csodás televízióműsor a LiChi-n, és évekbe telt, mire ki tudtam mászni a rám nehezedő nagy sok ott tanult tudás alól...

Ezt hozta a kapitalista szabadkereskedelem, meg a piacgazdaság. Csak és kizárólag üzlet lett az oktatás is, ahogyan az lett a politika, a média, az egészségügy, az élelmiszeripar, sőt a művészet is, ami aztán jól meg is ölte mindet egyszerre és azonnal, mert sajnos vannak dolgok a világban, amiknek nem szabadna üzletnek lenniük csak, hanem emberség kéne beléjük, meg egészen más megközelítés, meg értelem, de ma a bevétel felülír már sajnos minden emberit inkább, mi meg hagyjuk, és persze beletörődünk, mert ugye mi mást is tehetnénk...

Aztán egy barátom is kitett egy videót arról, hogy mennyire megszűnt a világban a minőség, és hogy már mindenki leszar mindent, és hogy ez vajon mitől van, és szeretném neki azt válaszolni, hogy kérlekszépen ez attól van, hogy felnőtt egy olyan szájbakúrt generáció, és elkezdett "dolgozni", akiket a liberális oktatás már félt alázatra, becsületre meg tisztességre nevelni, aminek pedig egészen egyszerűen az lett - és lesz továbbra is - a következménye, hogy az oktatásból kikerült, focista-hajú Insta-huszár fesztiválbajnokokok, meg a pucsító picsájú csücsöri ribancaik, akik csicskáknak nézik a szüleiket, de persze még mindig velük laknak, mert az ugye egyszerűbb, és amúgy is lényegében önmagukban életképtelenek - tisztelet persze annak a rendkívül kisszámú kivételnek - kiléptek a nagyvilágba, és nap, mint nap bizonyítják, hogy mennyire különlegesek is ők, és hogy nekik lényegében ez az egész "munka" meg "dolgozás" nevű faszság komplett deroga, mert nehogymár az ő szépségük, és nagyságuk, és különlegességük, meg egyéniségük itt szolgáltasson mindenféle senkiháziaknak, miközben nekik jogaik vannak bizony, méghozzá kötelességek nélkül, és még azt is teljes joggal újra, és ha ez valakinek nem tetszik, majd jön apu és vagy perel, vagy vasvillára hány mindenkit, aki az ő kicsikeszemecsodásfényét bántani merészeli...

Meséli egy kollégám, aki éppen tesitanárként próbál gyakorlatozni valami suliban, hogy bejönnek a kakadukinézetű csitrik a tornaterembe utcai ruhában, mire ő megkérdezi tőlük, hogy miért nincsenek átöltözve, mire ők meg a mobiljukból fel se nézve rávágják, hogy nehogy már majd ő mondja meg nekik, hogy mit csináljanak, mert ugye ki a faszom ő egyáltalán, meg hogy jön ő az ilyesmihez, és a kolléga nyilván legszívesebben agyonverné az összeset egy csákánnyal, hogy felébredjenek legalább kicsit, elásná, majd felszórná a sírjukat mésszel, de nem teheti, mert ugye a jogaik, meg a liberális iskola, úgyhogy inkább ő is már csak szarik bele, rögtön szép szakmája hajnalán...

A másik meg, aki balett-mester, szintén meséli, hogy a kis köcsög ül a rúd alatt és az is a telóját nyomkodja, miközben már rég pliéznie kéne, mire a mester rákérdez, hogy miért nem csinálja a gyakorlatot, a gyökér meg visszakérdez, hogy kifizette-e az apja az órát, mert ha igen, akkor ő itt bizony azt csinál, amihez csak éppen kedve támad...

Velem is előfordult, amikor még színiakadémiákon tanítottam, hogy a kiscsávó ott előttem lefeküdt aludni, mondván, hogy ő fáradt, és hogy örüljek, hogy egyáltalán bejött, mire persze kizavartam a faszba, az igazgatóság viszont ahelyett, hogy kibaszta volna a kis szarfaszút az iskolából, jobbnak látta engem cseszegetni azzal, hogy motiváljam a diákjaimat jobban, mert az ugye nyilván az én hibám, ha a szentlelkű gyermek úgy jön be, hogy azon nyomban el is alszik az órámon...

Na és mint ahogyan az imént említettem, később ezekből az irritáló kis gecikből lesz aztán olyan munkaerő, akitől az ember valamiféle szolgáltatást meg teljesítményt várna, persze tök fölöslegesen...

Szóval ez van az egyik oldalon, ez a bicskanyitogatóan idegesítő általános alkalmatlanság, érdektelenség, tehetségtelenség, és szívtelenség, miközben meg a másik oldalon nincs más csak vaskalapos szocialista merevség, meg magázódás, meg elvtársazás, meg fehér köpeny, meg 60-as évekből származó dietetika könyv, és olyan okatatási gépezet, melynek fogaskerekei lassabban fordulnak, mint az emésztésem, szóval asszem, rég el van baszva ez az egész, és akkor ebbe kapcsolom bele a tévét, hogy nézzek valami szakács szakmát legalább, mire azt látom, hogy egy olyan igazi fehér fogazatú, ostoba, kipattintott amerikai faszkalap - aki nyilván végtelenül képzett személyi edző is egyben - zsírszegény joghurtot ad a 200 kilós fekának, aztán meg átszaladtatja a tengerészgyalogosoknak állított akadálypályán, majd méri a mérlegen, és aztán mondja neki, hogy az lehetetlen, hogy csak fél kilót fogyott, mert biztosan nem csinálta szívből, a nő meg sír, hogy de ő szívből csinálta és nem csalt, mire meg az "edző" mondja neki, hogy az nem lehet, mert akkor ha szívből csinálta volna, akkor többet kellett volna leadnia, mint kibaszott fél kiló. Én a magam részéről meg inkább azon csodálkozom, hogy hogy a faszba nem halt bele szerencsétlen az egészbe már ott a kommandós pálya legelején...

Szóval a lényeg, hogy egy olyan világban élünk, aminek már rég semmi értelme, és fölösleges is szépséget meg jóságot keresni benne általánosan, mert a dolog már rég leginkább csak a hülyeségre épül, úgyhogy egyetlen megoldás van, méghozzá az, hogy az ember ebben a spirálban zuhanó őrületben megpróbál valahogy mégis normális maradni, bármennyire nézik is közben hülyének a többiek, és hogy egymással se nagyon van értelme már vitázni, mert úgyse lesz konstruktivitás a vége, hanem csak még több szar ömlik majd, abból meg már úgyis ömlik elég...

Na, ez tényleg spontán lett... De legalább a rendezvény elérte a célját... Így majd nyugodtabban alszom...

 

OLVASS TOVÁBB: TESTÉPÍTÉS VS. EGÉSZSÉGES ÉLETMÓD

blog_alja_1.jpg 

Így kell olcsón berúgni!

20141013dianas-cukorka3.jpg

Fotó: Zirig Árpád

Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ez itt kérem szépen életem és munkásságom egyik legeslegfontosabb posztja lesz, és nem pusztán annak minősége végett, hanem mert bizony úgy tudományos, hogy egyszerre hiánypótló, ráadásul milliók érintettek a témában, mind hazánkban, mind pedig külföldön egyaránt, úgyhogy nem csodálkoznék, ha éppen ez lenne az első olyan írásom, melyet több más nyelvekre is lefordítanának bátor online önkéntesek...

Nos, történt a minap, hogy Hot Iron óra előtt, míg türelmesen várakoztunk arra, hogy beengedődjünk végre a nagyterembe, szóba elegyedtem legkedvesebb edzettjeimmel, és hogy hogy nem, de a beszélgetés a sportról és az egészségről valahogyan a bebaszás témaköre felé kanyarodott legott, és kicsivel azután, hogy átbeszéltünk valami házi eperpálinkát, melyet egyikük rendelt jópénzért, bukkant elő a probléma, hogy történetesen drága a pia, majd  ezen keresztül körvonalazódott egy esetleges opció, azaz bizonyos tehetséges tudós fiataloknak egy jól bevált módszere arra, hogy hogyan is lehet, az emberi emésztőrendszer szakavatott ismeretében, egyszerre gyorsan és rendkívül gazdaságosan lealjasodni.

Valószínűleg mindannyian tudjuk, még a mindenféle tanulmányainkból, hogy ugye az emberi emésztés már a szájüregben elkezdődik, hogy nyál, meg enzimek, meg garat, aztán meg a nyelőcső, meg a gyomor, és gyomorsav meg epe, és mindenféle hólyagok, és vastagbél és bélbolyhok, meg a többi unalmas, avitt gyökérség..., míg végül el nem érkezünk a lényeghez, vagyis ahhoz, hogy a vastagbél ugye egy körülbelül 1,5 méter hosszúságú bélszakasz, ahol aztán a sok mindenféle felszívódások után még felszívódik a maradék folyadék, és aztán ebből a "kiszárított" cuccból áll végre össze a kaksimogyi, ami aztán ugyebár bűzösen távozik a végbélen keresztül a fajanszba legjobb esetben.

Mindezen tudás birtokában szóban forgó zseniális elméink a következőt ötlötték ki, amelyről közvetlenül óra előtt volt szerencsém tájékozódni, hogy tehát az emésztés hosszas folyamatait elkerülve, a még pénztelen, ám már annál talpraesettebb diák, vesz egy dianás cukorkát olcsón, majd annak csokoládétartalmát leszopogatja annak felszínéről, és az így nyert nyálkás, kúpszerű cuccost, az emésztési folyamat másik végén indítja útjára, vagyis érthetőbben fogalmazva, feldugja önnön popperójába, majd amint az teljes terjedelmében eltűnik ott, farizmainak egyetlen határozott megfeszítésével elroppantja azt.

Ily módon az értékes és igen magas alkoholtartallmú nedű ott szívodik fel hirtelen, ahol már csak a maradék vizeknek illene, méghozzá oly sikeres delíriumot kiváltva, melyet csak jóval nagyobb anyagi, illetve energiabeli ráfordítással érhetne el alanyunk...

Mi mást is mondhatnék még ezután azon a fontos intelmen túl, hogy a cukorkáról a csokoládét minden esetben a végbélbe való felhelyezés előtt szopogassuk le, és semmiképpen sem utána!

Köszönöm a figyelmet és kívánok remek szórakozást magam és edzettjeim nevében is!:)

 

OLVASS TOVÁBB: SZEMÉLYI EDZÉSEK VELEM AZ OXY-BAN  

Andi kész van

andi-kesz-van_web.jpg

Nem tudom, hogy a világon hányan mondhatják el magukról, hogy "kész vannak", hogy közel-, vagy teljesen megvan mindenük, amire vágytak, hogy elégedettek az életükkel, hogy azt csinálják, amit szeretnek csinálni, szóval, hogy minden klappol, minden a helyén van, mert én például ahogy ma ültem és néztem az Andit, miközben a csendes májusi napsütésben, friss epret szemezgetve rejtvényt fejtett a Duna-parton, arra gondoltam, hogy kicsit irigylem Őt, mert az Andi bizony kész van...

Keresett, elismert és szeretett edző akart lenni, és az is lett. Olyan fizetést akart magának, amiből gondtalanul élhet, és megcsinálta. Dunakeszit akarta, megkapta hát azt is. Fogszabályzót meg jó kocsit akart, és azok is összejöttek neki. Épül-szépül a "kert" az erkélyen, nő a bazsalikom, a rozmaring, meg a többi cucc, a párkapcsolata boldog, szeret, és szeretik, és akárhogyan is nézem az életét, kábé mostanra minden aspektusában kizárólag zöld pipák sorakoznak a checklist-jén. Talán egy-két apró finomítás még a hatékonyságban, de ennyi. A munkahelyét imádja, a munkáját imádja, dolgozik ugyan, mint egy igásló szorgalmasan, kitartóan, az ő sajátos alázatával, néha késő éjszakáig, de cserébe komoly lóvé villan a zsebében. A kocsija GTA, a fogszabályzója a legmenőbb átlátszó, ráadásul hiába kajál össze-vissza szarul, még mindig szálkás és csinos, szóval tényleg csak irigyelni lehet,...

...nem úgy, mint engem.

A munkahelyi hatékonyságom katasztrófális, az órarendem borzalmas! Ésszerűtlenül és irreálisan sokat autózom, hogy aztán szánalmasan keveset keressek. A kocsim erősen alsókategóriás, mindene nyikorog, nem működik a légkondi, recseg a kipufogó, de még azt sem sikerült teljesen kifizetnem. Természetesen nagyon szeretem a helyeket, meg az emberket, ahol és akikkel "dolgozom", de a matek sajnos - bármennyire is fáj ezt belátni -gyakorlatilag fenntarthatatlan. Annak ellenére, hogy vannak olyan hasonló korú barátaim, akik lassan elérik a nyugdíjkorhatárt, szép, komplett és egész életműveket tudhatnak maguk mögött, én tulajdonképpen, pont úgy mint a most érettségiző 18 éves keresztfiam, még mindig a pályaválasztási életszakaszomnál járok, ami nem gáz, mert az irány legalább már kristályszerűsödni látszik. Régen is éreztem, hogy későn érő típus vagyok, de azért ezt a kábé 30 éves csúszást még magam sem gondoltam volna...

Szóval én még nem vagyok kész, de ugyanúgy mint a 40-nél, a 45-öt is jelentősre terveztem, és melózom is rajta, hogy idén kész legyek én is, és ha sikerül úgy megcsinálnom, mint a 40-et, akkor az Andival onnantól majd úgy nyomhatunk le egy erős 10-15 évet, hogy az az időszak végre valami olyasmihez hasonlíthat, amilyet az ember aztán később visszagondolva életnek, sőt talán még akár boldogságnak is hívhat.

Legtöbben amúgy pont olyankor szokták elszúrni.

Bízom benne, hogy mi nem fogjuk...

 

OLVASS TOVÁBB: KIRÁLY KÉT HÓNAP JÖN

Valami Amerika 3.

va3_csoport.jpg

Régi életemben sok érdekes tánckarral dolgoztam már, de azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy ez a Valami Amerika 3-as brigád volt a "legérdekesebb"...:) Örültem a lehetőségnek, hogy újra táncolgathatok kicsit, ráadásul néhány régi baráttal, bár a próbák - amellett, hogy rendkívül jól szórakoztunk - kissé megterhelőek voltak elöregedett izületeimnek, és persze a hátam is segített emlékezni, miért is hagytam abba ezt a táncososdit már egy ideje. A filmet sajnos még nem láttam, de aki már igen, az mind imádta, úgyhogy nagyon rajta vagyok, hogy a jövő héten eljussak a moziba, és ahogyan az órarendem kinéz, lesz is néhány üresjáratom napközben, szóval sanszos, hogy meglesz...

Summa-summarum, köszönöm az Annának, hogy gondolt rám, a Sanyinak a csinálást, az Edének a röhögést, meg a többi "csajszinak" a mindent! Jó volt ez...:)

va3.jpg

OLVASS TOVÁBB: HÚST HÚSSAL...:)

Megjelent: EGYÉL RENDESEN!

E-könyv / IOS / iTunes / iBooks

screen_shot_2018-02-10_at_09_33_38.png

Nem érzed jól magad a bőrödben? Szeretnél fogyni, de nem tudod, hogy hogyan kell, esetleg túl vagy már egy csomó sikertelen fogyókúrán? Senki nem érti körülötted, hogy mitől olyan nehéz számodra ez az egész “életmódváltósdi”? Nem kenyered a koplalás, és nem igazán hiszel a szigorú kalóriaszámlálós étrendekben? Eleged van már abból, hogy mindenhol mást írnak, és túl sok az ellentmondás a különféle fogyókúrákkal kapcsolatos szövegekben, esetleg a nyelvezetük érthetetlen számodra? Szeretnél szenvedés nélkül, inkább élvezettel, egészségesen és boldogan fogyni…?
Akkor ez a könyv kifejezetten Neked szól!

EGYÉL RENDESEN!

LETÖLTÉS

 

 

 

Ne rettegj! Csináld!

fkn5s-retouched-1998_bw_fixed_web.jpg

/A fótót magam készítettem még Miamiban 2015-ben, a képen pedig természetesen maga Tóth Andrea spárgáz/

Tóth Andrea először attól rettegett, hogy ha eljön a Szegedi Kortárs Balettől, és Budapestre költözik, akkor a kutya sem fogja alkalmazni szabadúszó táncosként, és majd a kollegái is nagyon fognak neki hiányozni...

Aztán attól rettegett, hogy ha összeköltözünk, nem fognak elférni a cuccai, ráadásul, ha minden nap együtt leszünk, nem úgy mint azelőtt, akkor majd nyilván megunom, és szakítunk...

Tóth Andrea attól is rettegett, hogy ha jelentkezik sportoktató suliba, akkor ott majd biztosan nem fog tudni levizsgázni, mert képtelen lesz megtanulni az anatómiát, meg a mindenféle izmok neveit, és különben is béna, és majd ki fogják nevetni, és beég...

Később Tóth Andrea attól is rettegett, hogy annyira nagyon szeretne Hot Iron edzéseket tartani, de az Iron System-nél sem fog majd átmenni a vizsgákon, mert ott meg aztán azokat a fránya izmokat latinul is tudni kell, és ő különben is majd biztosan félni fog egyedül kiállni az emberek elé, mert majd izgulni fog, meg majd biztosan elrontja a gyakorlatokat, és különben is olyan hangja van, mint egy kisegérnek, és majd biztosan megint ki fogják nevetni, és megint beég...

És persze természetesen Tóth Andrea attól is rettegett, hogy egyetlen terem sem fogja őt Hot Iron edzőként foglalkoztatni soha az életben...
hot-iron-bucsu1-6171_retus_web.jpg
Tóth Andrea azóta eljött, de egy csomó olyan koreográfus hívta és alkalmazta, akikkel mindig is szeretett volna dolgozni, ráadásul a szegedi kollegáival is sokat találkozott, hiszen a Kortárs Balett is folyamatosan visszahívta...

Összeköltöztünk egy olyan házba, ahol gardrób szoba is volt és elfértek a cuccai, sőt azóta éveket éltünk külföldön is, és a múltkor kábé azt számolgattam, hogy gyakorlatilag 5 éve nem töltöttünk egymás nélkül egyetlen napot sem, és nem, még mindig nem unom...

Természetesen minden vizsgája kiválóan sikerült, és az igazat megvallva, talán az egész csoportból ő tudta a legjobban az izmok latin neveit...

És hívták és folyton hívják is mindenféle menő edzőtermekbe folyton, sőt a legelső saját kis csoportjában annyira motiválónak bizonyult, hogy azóta a csoport fele már szintén edzőként dolgozik más termekben...

2017-ben pedig ő lett az egyik kedvenc termében az Év Női Edzője...

Úgyhogy ezek után csak azt tudom javasolni mindenkinek:

Ne rettegjetek! Csináljátok!

26168178_532138130497924_8800731348526877834_n.jpg

Ez a poszt amúgy egy négy évvel ezelőtti Facebook bejegyzésem frissített verziója, amiért külön hálás vagyok a Facebook-nak, hogy emlékeztetett rá!

 

OLVASS TOVÁBB: A GUGGOLÁS

2017

happynewyear.jpg

2017 méltón zárta a 2012-2017 közti öt éves időszakomat, melyet már annak idején eleve jelentősnek terveztem, lett légyen, hogy úgy határoztam, negyven éves koromra végleg feldolgozom és lezárom majd minden addigi érzékenykedő szenvedésemet, és belekezdek majd valami olyasmibe, amit talán már életnek is lehet nevezni. Tudtam, hogy sok minden fog történni, mert sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy legyen értelme, mert sokakkal ellentétben, én nagyon is tisztában vagyok annak a sötét valóságával, hogy nem érünk rá, hogy nincs időnk, és hogy hamarosan mindannyian meg fogunk halni, és mindenki vesztese lesz az életnek, aki cselekvés helyett folyton csak kivárt és halogatott.

Húsz évesen az ember még nem érzi az idő múlását, de valahol harminc után az a kurva ketyegés egyre gyorsabb, hangosabb, és követelőzőbb lesz, és hiszem, ha befogod a füled, elvesztél.

Ebben az utóbbi ötéves időszakomban élveztem egy kicsit a pénzt, hogy megtudjam, milyen is az, majd megcsináltam az Indiánt, mert meg kellett csinálnom ahhoz, hogy továbbléphessek, aztán eladtam mindenemet, hogy ezt a bizonyos továbblépést realizáljam is. Amerikába költöztem, mert egész addigi életemben abban a hitben éltem, hogy az az én igazi otthonom, és hogy ott majd meglelem a Szent Grált, és mint kiderült, tényleg oda kellett mennem, hogy ráébredhessek, mekkorát tévedtem. Tudtam, hogy nem akarok hazajönni, és azzal is tisztában voltam, hogy a Csajomat lassan felemészti az otthontól való távolság, ezért megkötöttünk a "közelebb" kompromisszumát, és átpakoltunk Máltára, de gyorsan kiderült egy ennek a köztes megoldásnak konkrétan semmi értelme.

Mindeközben persze rengeteget tanultam magamról, az életről, a munkáról, a pénzről, és arról, hogy a világ úgy nagy, hogy közben kicsi, és hogy a lehetőségek száma messze sem végtelen, sőt a korral egyre csak szűkül, aminek persze nincs jelentősége, ha az ember megtalálja azt az egyet, ami eredendően az övé.

Volt egy pont, amikor leértem a lelkem sötét vermének legaljára, és ott lényegében feladtam magam, mert a bármekkora elszánt próbálkozásaim mögött sem láttam még halvány esélyét sem a keresett irány kialakulásának. Ekkor történt az, hogy ránéztem a Csajomra, és azt mondtam neki, legyen az, amit ő szeretne, ő pedig semmi mást nem szeretett volna jobban, mint hazajönni.

Féltem, hogy meg fogom bánni, de nem így történt.

Ijesztően valóságos élmény volt Miami downtown óceánra néző, medencés apartmanja után visszatérni a zuglói panelbe, de nem törődtem vele, mert másra kellett koncentrálnom, hiszen úgy indultam a nulláról megint, mint tinédzser koromban, amikor Szolnokról nekiveselkedtem, hogy bevegyem a fővárost...

2017 számomra a hátizsákos gyaloglás, a hideg hajnalok, és a BKV éve volt, de közben azért visszataláltam a tükrös termek megszokottan otthonos atmoszférájához, az íráshoz, ami már tudom, hogy életem rugója, és az emberekhez, akiktől csúnyán eltávolodtam az ezt megelőző időszakaimban, és ez mind egyszerre adott új erőt, és új irányt végre, hogy 2018-ban hernyóból, pillangóvá lehessek talán...

Boldog Új Évet!

 

OLVASS TOVÁBB: ETETŐK

Korszakaim felrázva és keverve

janikonyv1.jpg

Nem kamu, én tényleg szeretem a vendégeimet, és nem csak azért mert alkalmasint, remek hangulatban, tök jókat izzadunk együtt, hanem mert olyanokat csinálnak néha, hogy a lelkem körberepüli tőlük örömében az univerzumot. Például ahogyan megszervezték a születésnapomat titokban, meg hogy pólókat nyomattak, meg ahogyan előadták, meg a torta, és azt gondoltam, hogy annál nagyobb már nem lesz idén, erre jött a Jani, és kérdezte, hogy van-e tollam, mondom nincs, de hogy akkor szerezzek, és én akkor szereztem, erre elém tette a két réges-régi regényemet, amiket még Peet Goodman álnéven írtam akkor, amikor még híres regényíró szerettem volna lenni, és még tisztán élt bennem a remény, hogy talán sikerülhet, és mondta, hogy akkor dedikáljam...

Az elsőt - Újra meg újra - 2000-ben adták ki, úgyhogy kábé ki lehet találni, hogy nem arról van szó, hogy az ember beugrik egy bármelyik könyvesboltba és megveszi, ami éppen elég nagy dolog már így is, hanem azért ez utánajárós így 18 év elteltével, és persze a második - Arcok a sötétből - sem éppen újdonság. Ha jól emlékszem, 2007-es, de a Jani beleállt, kikereste, megrendelte, kifizette, megvárta, míg megérkezik, és állítólag már ki is olvasta az elsőt...

Hát szóval ilyen fantasztikusak Ők!

És köszönöm Jani!

És ahogyan Andi mondani szokta volt amikor eszébe jut valami szép: "Mindjárt sírok."...

janikonyv2.jpg

 

OLVASS TOVÁBB: SWEATING DEAD - AVAGY, MENJEK-E BETEGEN EDZENI?

A Viszkis

viszkis.jpg

Sajnos a filmet még nem láttam, de ha nem mélyremenő doku, hanem átírt, felturbózott, elkent akció-cucc, akkor igazán nem is érdekel, de ez mondjuk legyen az én problémám. Nyilván meg fogom nézni, ha majd megérkezik HBO-n, de valószínűleg értelmesebb lenne, ha inkább leülnék A Viszkissel személyesen, mondjuk meghívnám egy sörre, és tőle magától kérdezném meg, hogy hogy is volt ez az egész. Az tényleg érdekelne... 

Ami viszont az én problémám, és amit meg is néztem, az most ez a Tvrvrvtvkvrvtv-s, ATV-s riportműsor volt,  és ami részben rettenetesen felbaszott, részben pedig csúnyán elgondolkodtatott arról a világról, melynek részleteit, és valós viszonyrendszerét igazán az internet megszületése és elterjedése tárta fel számunkra, és amelyben már rég nem találom az "erkölcs" szó szétrágott, agyonalázott, vagy éppen üresen pátoszos jelentésének értelmét.

Az erkölcsnek nem ártana ugyanis valami viszonyítási pont, valami, ami biztos alapokon áll, valami ami megkérdőjelezhetetlenül példás, ami megingathatatlan. Mert valljuk be, leghangosabb szószólóiról, bármennyire is tagadják, mára lehullt a lepel. Mindükről kiderült, hogy valójában velejéig romlottak, hogy az "erkölcs" legmocskosabb, legundorítóbb, leggátlástalanabb megcsúfolói.

Ma már pontosan és nyilvánvalóan tudjuk, hogy az egyházak, a kormányok, a bíróságok, a rendőrségek, a hadseregek, a bankok, a média és az összes többi ezekkel hasonszőrű erkölcsvillogtatók, tulajdonképpen a legsötétebb professzionális ercskölcsgyalázók csupán, és hogy senki nem lop-csal-hazudik úgy, mint ahogyan ezen egyenruhások, talárosok, reverendások, vagy mindük közül a legrosszabbak, az öltönyösök teszik.

Vessetek a vérfarkasok elé, de Mordornak ebben az álszenteskedő mocsarában képtelen vagyok teljes mellszélességgel Tvrvrvtvkvrvtv mellé állva, szörnynek látni azt a bankrablót, aki nem mellesleg busásan megbűnhődött tettéért. Nem érzem úgy, hogy még tovább és tovább kéne őt köveznünk, miközben az igazi rabló politikusoknak meg valamiféle idióta illemből meg kell adnunk a tiszteletet, pusztán csak azért, mert a bűneik még nem kerültek napvilágra az éppen pont általuk irányított, igazságszolgáltatásnak csúfolt intézményrendszer rothadó sötétjéből.

Véleményem szerint igazából egyetlen Ambrus Attila kaliberű figura sem képes kirabolni egy bankot. Bankokat ugyanis a brókerek, a tulajdonosaik, meg a bankigazgatók rabolnak. Az Ambrus Attilák valószínűleg csak visszalopni tudnak valami jelentéktelen aprót abból a számunkra elképzelhetetlen mértékű vagyonból, amit a bankok szemrebbenés nélkül kicsalnak, vagy éppen kizsarolnak belőlünk.

Félreértés ne essék! Nem állítom, hogy a Viszkis egy hős lenne, sőt inkább tartom baleknek, mert őt elkapták az ő szánalmas kis filléreivel, miközben a "tudjukkik" meg például vígan fejik szabadlábon a milliárdokat tojó EU-s tehenet.

Fura világ ez na, ahol már sem erkölcs, sem igazság nincs, de hála Istennek legalább van helyette közöny, úgyhogy igazából kutyát se érdekel már maga a fura világ sem, csak az, hogy jönnek-e a lájkok, úgyhogy nyugodtan vegyétek úgy, mintha mindezt le sem írtam volna, de persze azért lájkolni meg osztani ér...

 

OLVASS TOVÁBB: AZ EDZŐ, AKI MINDIG KÉSIK

Divatos senkik

andaluz.jpg

1929-ben, egy valószínűleg tök szokványos estén, Luis Bunuel és Salvador Dali kajakra bemindenezve, nyilvánvalóan arról eszmecseréltek, hogy mekkora gyökerek már ezek az esztéták, hogy ha találnak valakit, akinek fényesre lehet nyalni a seggét, akkor az csináljon bármilyen szart is, addig szófosnak, meg csűrnek csavarnak - amit ők úgynevezett "kritikának" hívnak - míg végül arannyá nem mossák még a szart is, majd boldog áhítattal készek akár hajlongani is, a tulajdonképpen általuk kreált "Mester" előtt.

Ez a hozzáállás ma is simán megállja a helyet, és ezt tapasztalatból tudom, mert például megtörtént, hogy amikor kijött az Indián, volt például egy spanyol kritikus csávó, aki ódákat zengett róla, mert azt hitte, hogy a "másik Szabó István" csinálta, aztán amikor kiderül, hogy nem, azonnal el is tüntette az ódámat a felületéről, annulálva alkotói zsenialitásomat.

Na mindegy, mert nem is ez a lényeg, hanem az, hogy szóval a Bunuel meg a Dali bemindenezve azt találták ki, hogy majd jól kicsesznek az esztétákkal, és csinálnak egy olyan filmet, aminek az ég egy adta világon olyannyira semmi értelme nem lesz, és úgy lesz szar, hogy az aztán már tényleg abszolút egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen, és megnézik, hogy ha ők ketten fémjelzik majd az alkotást, akkor mit fog szólni róla az úgynevezett kritika.

Na kábé így születhetett meg az Andalúziai kutya című örök klasszikus, ikonikus, filtmörténeti alapmű, amit az úgynevezett kritika természetesen őszinte csodálattal, rommá agyon ömlengve fogadott, a szent művészet kulturális mennyországába emelve a szerzőpárost, miközben a szerzőpáros meg valószínűleg szakadt a röhögéstől, és nyilván nem hitték el, hogy értelmesnek gondolt felnőtt emberek hogy lehetnek ennyire hülyék...

Na pont így vagyok én a divattal.

Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy valamelyik nagy divattervező, nyilván szintén rommá bemindenezve, ül a new york-i penthouse-ában a klotyón, és gondolkodik, hogy mi a retket lehetne még kitalálni ennek a csürhének, meg hogy mivel lehetne ezeket megint rávenni arra, hogy lecseréljék a komplett ruhatárukat, egy újabb adag teljesen értelmetlen és haszontalan szarra, mégházza kurvasokért, és hogy vajon mikor áll már elő valaki azzal, hogy gyerekek, ez már tényleg eszement egy faszság, úgyhogy ezt inkább ne! De persze soha nem áll elő senki, a csürhe meg csont nélkül beszop tulajdonképpen bármit, és tényleg anélkül, hogy legalább a saját egészségükkel kapcsolatban egy villanásnyira is elgondolkodnának kicsit.

És hogy volt az az időszak például, amikor a kistiniknek a leghidegebb télben is ki kellett tenniük a puszta szabad veséjüket a levegőre, mert akkor éppen azok a rövid kabátkák voltak az úgynevezett divatosak, meg persze csak úgy látszódott a szintén nagyon divatos köldök-piercing, amint éppen deresen ráfagy a kistini egyre szürkülő bőrére, és baszdmeg csinálták, és kitették, és vették a felfázást meg a vesebetegséget, mint a cukrot, mert ugye mit nekik egy-két kósza petefészek. És igazuk is volt: Inkább a divat, mint egy fosos gyerek!

Most meg ugye az van, hogy időjárástól és külső hőmérséklettől teljesen függetlenül, ha kell, ha nem, legyen kint a boka a csőgatyából, és esküszöm, tényleg látom, ahogy a divatdiktátor, aki ezt kitalálta, könnyesre röhögi magát, hogy mekkora ökröt csinált már megint egy csomó felnőtt emberből, a hatéves Thai gyerekek meg serényen gyártják a sötét, penészes kis pincéikben a rövid csőgatyákat 10 centért havonta, miközben az emberek meg azt érzik, hogy attól, hogy nekik is ugyanúgy divatosan fagy le a bokájuk, meg gyullad be a csonthártyájuk, mint a többieknek körölöttük, most akkor ők tartoznak valahová, és így már akkor nem nevetheti ki őket senki, mert nekik bizony határozott egyéniségük van, csak a helyzet az, hogy ha valakiknek nincs egyáltalán semmilyen egyéniségük valójában, akkor azok azok, akik agy nélkül nullába azt tolják, amit a mainstream megparancsol nekik, és ezt látni nap, mint nap, néha egyszerre elkeserítő és szánalmas, és sajnos ebben az egyen-egyéniség megjelenésben mi magyarok totál élen járunk, ami meg még aggasztó is, lett légyen, hogy valamiért mindig is alapvetően tehetséges és különleges népnek hittem magunkat...

 

OLVASS TOVÁBB: CROSS TRAINING - AVAGY, A NAGY FITNESZ-HÓKUSZPÓKUSZ

Szegedi Kortárs Balett 30

SZKB30 from DelbeauFilm on Vimeo.

Életem egyik legszebb időszaka volt az, amit a Szegedi Kortárs Balett-tel töltöttem. Ezermillió élmény, előadások, országok, barátok...és végül Andi, akit sohasem ismertem volna meg, ha Ti nem vagytok!

Úgyhogy elmondhatatlanul büszke vagyok rátok, és persze arra, hogy valaha én is közétek tartoztam és tartozhattam, és teljes szívemből hálás vagyok minden érintettnek és kollégának mindenért!...

Kisszív

A #metoo ötven árnyalata

bizarre.jpg

Nem akarok nagyon ráúszni a témára, csak valamiért korábban keltem, mint az ébresztőórám, és kávé közben a nagy csendben, minden irányból ez jön most a neten, szóval csak elmélkedem róla, és ha már elmélkedem valamiről, azt szeretem leírni, hogy azáltal meg is értsem tényleg.

Mindenekelőtt kérem, tegye fel a kezét az, aki nem #metoo!

Én is #metoo vagyok, és sajnos, őszintén kétlem, hogy egyáltalán van olyan ember a világegyetemben, akit még soha nem "zaklattak", főleg amióta tulajdonképpen az "úgy nézett rám"-tól, a "kést szegezett a torkomnak, és megerőszakolt"-ig, az árnyalatok teljes hiánya és igénye nélkül minden #metoo.

Valahol olvastam, hogy kétféle ember létezik a Földön: zaklató, és zaklatott.

Szerintem meg csak az utóbbi, mert az életemet teszem rá, hogy minden zaklatót, valamikor, valaki zaklatott, és talán éppen pont azért zaklat ő is, hogy ilyenformán túlélje, megbosszulja, feldolgozza a vele történteket. Nem mintha ezzel bárkit is fel szeretnék menteni a felelősség alól, bár vallom, hogy akármennyire szeretnénk is, lényegében semmilyen formában nem vagyunk urai az életünknek. Mert ugye például ki akar lepukkadt drogos lenni, vagy egy életen át szegény szerencsétlen, vagy ki akar kövér lenni, vagy sovány? Valószínűleg senki, mégis lepukkadt drogosok vagyunk, szegények, szerencsétlenek, meg kövérek, és próbálkozunk, meg küzdünk, mint disznó a jégen, de valójában semmi esélyünk a sorsunk ellen.

Ma meg aztán különösen nehéz ezt a dolgot értelmesen összerakni úgy, hogy miközben mély sebek tépődnek fel az egyik oldalon, a másik oldalon például a puncs.hu gyerekkurvákat gyárt állami pénzből, méghozzá nyíltan azzal az indokkal, hogy "mert van rá igény", vagy milliók izgulnak rá egy olyan sikerkönyvre, amely megpróbálja széles körben elfogadtatni, sőt divatosan vonzóvá tenni a szado-mazót...

 

OLVASS TOVÁBB: NE REGGELIZZ!!!

Boldogság

the-leftovers-season-2-poster.jpg

/The Leftovers Season 2 poster/

Lett légyen, hogy tegnap óta lényegében csak Max Richtert és David Langet hallgatok, asszem, megvilágosodtam.

Jó, mondjuk nyilván az is benne van, hogy már megint rég nem írtam semmi okosat, és bizonyára felgyűlt bennem, mint ahogyan az utóbbi 44 év, vagy az utóbbi 5 év, vagy 3 év, vagy 3 hónap, vagy 3 hét tapasztalatai is, és tegnap hirtelen feljött egy kép a net mélysötét bugyraiból a régi szolnoki Damjanich uszodáról, ami megindította a lelkem, és visszarántott a múltba megint, de közben meg azzal együtt, hogy mennyi életem volt már, és mennyi boldogságom, pedig valójában mindannyian valamiféle konstans boldog állapotot keresünk, és egészen addig, amíg azt meg nem találjuk, talán kifejezetten boldogtalannak érezzük magunkat, a sok más szarok miatt, amik történnek, de ha valami tényleg nem létezik - és ezt már biztosan tudom, és pedig én vagyok/voltam neki a leghűbb keresője - az a konstans boldogság. És tudjátok, hogy miért nem? Egyrészt, mert kibaszott unalmas lenne, másrészt pedig mert semmit az égvilágon nem tudunk értelmezni önmagában az ellenpontja nélkül, úgy, mint ahogyan a mozgást, az idő teszi értelmezhetővé, nincs Menny, Pokol nélkül, nincs nyár, tél nélkül, és természetesen nincs boldogság, boldogtalanság nélkül sem.

Tudom, hogy ilyen nagy szavakat az ember maximum egésznulla-számos évfordulók napján ír, de olyankor valahogy pont sosem jön, és most meg hogy végre szombat van, és nem órára ébredtem reggel 5.00-kor, mint ahogy a korai edzések miatt teszem minden hétköznap, és nem kell rohannom, meg edzéstervet írnom, retusálnom, vagy ilyesmi, hanem csak ülök itt a kanapén simán, miközben halk zene szól, és iszom a kávém, így most tulajdonképpen boldog vagyok, mert annyira nehéz volt a hetem, meg a hónapom, meg az év eleje óta, meg az utóbbi három évem, hogy most kipihenek mindent hirtelen, és végre értékelem is, és asszem ponotsan ez a boldogság:

A negatív ellenpont nemlétének értékelése, megélése az adott pillanatban.

És nem csak úgy vagyunk boldogok, hogy az egész életünkben, hanem bizonyos életszakaszainkban, más és más okokból, értelmezéseken keresztül, vannak boldog pillanataink. Zsíroskenyér csemiubival abban a bizonyos Damjanich uszodában, nyáron, a barátaiddal, kiskorodban - az öregedés gondolatának totális ismerete nélkül - víztől lelapult hajjal, pirosra égett bőrrel, vagy a Zagyvaparton, a dús zöld fűben feküdve, miközben lágy szellő fújdogál, és te az első szerelmedet éled, vagy még később Dobán, azon a csodás nyárvégi héten, ifjúfélrészegen, a homokban fekve, és a csillagokat nézve, miközben...(na jó, ez nem tartozik rátok:)...), vagy amikor jössz haza a Vörös Csillag moziból egy tavaszi este, közvetlenül a Staying Alive megnézése után, és a tök üres Dr. Szana Antal utcában grand jete-zni próbálsz, miközben arról álmodsz, hogy világhírű táncos leszel, vagy amikor Angersban átmész a kis fehér függőhídon, és balett-órád lesz, és beválasztottak a legjobbak közé, és franciául beszélsz, és Snickerst meg narancsot eszel, mert többre nem telik, de előtted az élet, és jó úton jársz, hogy megvalósítsd mindazt, amit ott a Dr. Szana Antal utcában elterveztél, azon a bizonyos tavaszi estén, vagy Párizsban, amikor a barátaid elvisznek arra a gospel estre, és amikor már elmennek a nézők és kiürül a templom, de ti még körülálljátok a fehér zongorát, és visszajön a kórus, és az a nagydarab fekete nő visszaül a zongorához, és ott állnak melletted és olyat énekelnek a füledbe közvetlen közelről, hogy azonnal tudod, hogy soha életedben nem fogsz többé ilyen egetrengető élményt átélni, vagy amikor már évek óta koreografálsz, és fiatal vagy, és fiúcsapat van, és minden éppen a csúcson, és olyan showt nyomtok, hogy még sose, és barátok vagytok igazán, és ezrek sikítanak megállás nélkül és zúg a taps, és csak behunyod a szemed a takarásban, és csak hallgatod és átéled, vagy Carmina Buranat táncolsz Franciaországban, élő zenekarral, nagy kórussal megint, és a zene, és az ének, és a tánc valami olyan elementális egységben olvad össze benned, hogy miközben kitáncolod a lelked, képtelen vagy levegőt venni, olyan katarzisban vagy, vagy amikor már saját lakásod van, és végre végleg kiszabadultál egy rossz kapcsolatból, a lány elpakolt, és hirtelen akkora szabadság szakad rád, hogy széttárod a karjaid a szoba közepen és percekig nem teszel mást, mint sírsz és nevetsz egyszerre, vagy amikor az európai luxushajóútad egyik éjszakáján csak kiállsz a lakosztály duplaerkélyére, és a világító telihold alatt elámulsz a tenger végtelen erején és gyönyörűségén, aztán amikor már szép autód van, és tele a zsebed, és éppen hazafelé tartasz Dunakeszire, a kedvenc lakóparkodba, az autópályán, és bömböl az, hogy "No Place I Rather Be...", vagy amikor iskolába indulsz nagyon kora hajnalban, de éppen "hangulatban vagy", és nem jobbra fordulsz, hanem balra, és suli helyett inkább leülsz Miami Beachen mezítláb a homokba és végignézed, hogyan kel fel a nap az óceán felett...

És sorolhatnám...

Változás és választás. Döntések, hogy a két oldalból mindig csak a rosszat vesszük észre, vagy néha azért a jót is. Mert jó néha megenni egy pizzát, de rossz másnap a felpuffadt has, de választhatod azt az életet, hogy a jó kaják-piák tesznek boldoggá, és inkább beáldozod a tested és az egészséged, vagy éppen a testedet és az egészségedet választod és cserébe beáldozod a kajákat meg a piákat, vagy jó dolog a nyár, de nem az, ha állandóan csak az izzadás vagy a fülledt levegő miatt panaszkodunk, és a tél is jó, ha nem csak a dermesztő hideget vesszük benne észre. Sőt, talán mindennek egyszerre van fehér és fekete oldala. Egy évtizedeken átívelő párkapcsolatnál valószínűleg nincs szentebb dolog a világon, ha az ember úgy dönt, hogy annak szépségét éli meg, nem pedig a mindazzal járó negatívumokat, a tűz kihunytát, a kihagyott kalandokat, lehetőségeket, vagy ahogyan a dal mondja:

"Mindig az a perc a legszebb perc,

Mit meg nem ád az élet,

Az a legszebb csók,

Mit el nem csókolunk.

Mindig az az álom volt a szép,

Mely gyorsan semmivé lett.

Amit soha többé meg nem álmodunk..."

 

OLVASS TOVÁBB: ÉLETÚT 

Életút

Egyszer lent, egyszer feljebb, egyszer nagyon fent, aztán hirtelen nagyon lent, de úgy, hogy kipróbálsz valami egészen mást, mint eddig, aztán kicsit feljebb, és rájössz, hogy ez az új dolog ez mégsem vált be, aztán megint feljebb, de azért nem annyira kicsit, és inkább visszatérsz a régihez, amit már jól ismersz...

 

OLVASS TOVÁBB: METRÓ

Pici szabad délelőtt magamra

Avagy milyen volt az első "rendes hónap" itthon

15940491_10211785648179403_6088633448189711011_n.jpg

Az Andi már elment. Én még maradok. Neki órája van, nekem meg hasmenésem. Vagyis igazából nem komoly a cucc, hanem inkább csak a reggeli zöld juice, meg most a zab-kávé kombó fejti ki áldásos hatását.

Így kb. egy teljes hónap után most végre megengedtem magamnak egy délelőttöt dolog nélkül. Na jó, ez sem igazi délelőtt, mert már 12.00-re bent kell lennem, de majdnem.

Szóval tulajdonképpen január elseje óta minden nap ott vagyok a Gilda Max Dívában. Ja, nem, bocs! A tegnapot (vasárnap) kihagytam, mert fotóztam egy másik Gildában, másik Gildás edzőket...

Ha reggel felébresztenek legszebb álmomból, és megkérdezik, hogy mi az első szó, ami eszembe jut, azonnal rávágom, hogy: Gilda. Max még azt mondom mellé, hogy: Díva, de ennyi. Semmi más nincs is most a fejemben. Írni is nehéz, mert olyan, mintha sosem írtam volna, meg mintha sose éltünk volna Miamiban, meg Máltán. Sőt, mintha Harasztiban, meg Keszin se éltünk volna soha. Minden annyira visszaállt valami 4 évvel ezelőtti érthetetlen nyugalomra, hogy nem is nagyon tudunk vele mit kezdeni. És az egészben a legfurább az, hogy tök jó!

Kész voltam rá végre. Elkészültem az életre, mert felkészítettek a külföldi évek, meg a gazdagság-szegénység két szélsőséges állapota, hogy el tudjam helyezni magam, és a mindennapjaimat, hogy képes legyek a legtöbbet dolgozni, a legtöbbet áldozni, hogy ott lenni minden nap, akár 10-13 órát is, és nem szarni bele, hanem tudni, hogy ez hasznos, hogy ennek így kell lennie. És ha februártól jól is szerződünk, akkor tényleg minden már szép lesz és boldog és haladunk majd és csináljuk, mint állat.

Egyre több emberrel edzek, és imádom, és már vannak, akiken látom is a változást, és érzik, és mondják, és ez most nem az, hogy tetszett-e a film, vagy a könyv, vagy a színdarab, meg értettem-e, hatott-e a lelkemre, vagy simán csak szar volt, hanem ez annál jobban mérhető öröm sokkal. Nem annyira összetett, nem bonyolult, hanem egyszerű, és kész. - Jobban vagy? - Jobban - és ennyi. Az egyszerűség jó dolog!

Persze mivel ennyire nagyon sokat dolgozunk - lett légyen, hogy az Andi is még három másik Gildában is tart csoportos órákat, majd amikor éjszaka hazaér, még online edzése is van a torontói barátainkkal - gyakorlatilag nincs időnk semmire, még a lakásra sem. Még mindig üresek a polcaink, még mindig zsinórok lógnak mindenhol, mert még nem értem rá szépen elhelyezni a rooter-t, meg még nem érkezett meg Hongkongból az Apple tévém távirányítója, hogy belőhessem vele a wifi-t. Kocsink sincs még, sőt pont tegnap beszéltük, hogy tulajdonképpen ruhánk sem nagyon, de ha majd lesz egy rendes napunk, akkor majd végre elmegyünk és veszünk nekem olyan farmert, amit nem fogytam ki, meg ilyesmi dolgokat, hogy ne nézzünk ki úgy, mint két hajléktalan.

Mindegy, mert a lényeg, hogy haladunk szépen lépésenként. Ha majd megjön a távírányító, beállítom az Apple TV-t, és elrejtem a zsinórokat, és akkor majd eltűnnek a dobozok is a nappaliból. Ja, és tegnap eladtam minden Nikonomat, hogy aztán végre megint léphessek egyet előre abban is, mint ahogy ígértem magamnak, szóval a fotósságom is halad vissza. Lépegetünk, és az jó...

Csak most meg már megint lépegethetek befelé... a Gildába, mert idő van:)

Ha arra jártok, látogassatok meg! Jó kaja az éttermünkben...

 

OLVASS TOVÁBB: KÖR 2.