Szöveg - Regény - Színdarab - Forgatókönyv

P. Szabó István

P. Szabó István

Mi bajom van?

2021. december 02. - Gulyás Szabó István

rome.jpeg

 

Mi bajom van?

 

Semmi mást nem szerettem volna az utóbbi időszakban, mint megpróbálni újra ráhangolódni az írásra, az íráson keresztüli gondolkodásra, és talán ismét alkotni valami fikciósat, filmet, színdarabot, vagy regényt.

Hiányzik az alkotás, az élet, egy kivetített belső világon keresztüli megélése, feldolgozása. Az elemző és terápiás megemésztése mindannak, ami körülöttem történik.

Hiányzik a megvilágosodás, a flow katarzisa, a lent és fent, a folyamat dilemmái, a végtermék kétségei, az hogy sohasem elég jó, hogy sosincs kész, mégis mindig jobb, és készebb, mint az előző.

Valamikor régen még lelkem minden képzelt atomjával abba az irányba száguldottam, hogy az írás lesz az alapbeállítás, hogy abban teljesedem majd ki, valósulok meg, valahogy mégsem lett az, és valahogy mégis.

Aztán jött 2015, majd 2020, a migráció, Trump, a covid, Biden, Szájer, a cancel culture, a blm, az lmbtq, meg az “Az oltatlanok veszélyeztetik mások életét is, ezért…”, és megint elment a kedvem az egésztől, és sajnos nem csak ezen új jelenségek lohasztották le a motivációmat, hanem leginkább annak döbbent felismerése, hogyan reflektálnak a mikrokozmoszom halmazában elhelyezkedő emberek a saját szintjükön ezekre a dolgokra.

Olyan emberek akiket valaha nagyra tartottam, tiszteltem, és/vagy teljes szívemből szerettem.

Eddig számomra elképzelhetetlen mértékben csalódtam, sőt kiábrándultam sok ismerősömből, barátomból, néhol családtagjaimból, és úgy általában az emberiségből is.

A gond csak az, hogy ezzel egyetemben elveszítettem azon közönségemet is, akiknek valaha a művészetemet szántam, akiknek alkotni, adni terveztem.

Márpedig közönség nélkül nem sok értelme ennek az egésznek.

(Már ezt a posztot is tulajdonképpen csak magamnak írom, hiszen a legtöbbjüket, akiknek szólna, rég kiradíroztam az életemből.)

Az emberek, sőt a barátok elvesztésének legfájdalmasabb része az a felismerés, hogy az elvesztésük valójában cseppet sem fájdalmas, hiszen a magamban hozzájuk rendelt értékek, megnyilvánulásaik láttán, lenullázódtak bennem.

A semmi pedig nem tud fájni.

Olyan érzés ez, mint amikor a buliban egyedül te vagy józan, és még csak szánalomra sem méltó, amit látsz, ha körülnézel.

A semmi üres, és bár ha úgy akarom, az üresség lehet rossz, ha őszintén felteszem magamnak a kérdést, hogy "vajon úgy akarom-e", meglepetésemre azt a választ kapom, hogy...

...nem.

Szóval, ha az érdekel, hogy mostanában mégis mi a fasz bajom van?

Nos...

...semmi.

A bejegyzés trackback címe:

https://pszaboistvan.blog.hu/api/trackback/id/tr2316767084

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása