UNDER CONSTRUCTION

P. Szabó István

Neked ki a példaképed?

2019. október 02. - P. Szabó István

freedom-800x400.jpg

Nem tudom, hogy történt, de egyszercsak azon találtam magam, hogy az Andi elment edzeni, nekem meg már fájt a fejem a sok spanyoltól, és még nem volt kedvem nekiülni a videóknak, úgyhogy adtam magamnak egy kis szabadidőt a nap közepén, és csak keresgettem a filmek közt, hogy mihez lenne kedvem, meg hogy mi kapcsolna ki igazán, amikor rátaláltam George Michael - Freedom filmjére.

Ahogy öregszem, egyre inkább érdekel az igazi valóság, a kitalált valóságok helyett, és lassan több dokut nézek, mint fiction-t, meg amúgy is azt éreztem, hogy így a böjtöm harmadik napján ez most pont jól fog jönni, úgyhogy csináltam magamnak egy vajas-fahéjas kávét, és rányomtam a play-t...

Szerintem mindazon szerencsések, akik olyan korban nőttek fel, amikor még léteztek igazi sztárok, úgy értem nem ma, amikor tényleg mindenki sztár, beleértve az összes szar influenszert, meg a vesznek maguknak követőket embert, meg azokat a senkiháziakat, akiknek ott megállt a produkciójuk, hogy megpörgették a pöcsüket, vagy hatalmas labdákat tetettek a mellük helyére és le tudják magukat fotózni a tükörben, miközben csücsörítve pucsítanak, és társaik, nyilván pontosan tudjátok, hogy mire gondolok, szóval azok, akik még úgy nőttek fel, hogy a rájuk ömlő médiás massza alatt megbújt valamiféle tényleges érték, azok rendre ki is tudták választani maguknak azokat a nagyságokat, akiket aztán a maguk módján követhettek, akikből táplálkozhattak, láttak egy irányt, fényt, ha úgy tetszik, vagy ha modern szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy "motivációt", ami tényleg remek dolog volt fiatalon, de fogalmam sincs, hogy ma mi van.

Beleírtam valami ilyesmit az Indiánba is:

Persze nem azt állítom, hogy régen mindenki jó volt, ma meg mindenki szar, csak valahogy annyira hatalmas az árnyék, és olyan picike mellette a fény.

És talán pont erre ment el az utóbbi közel tíz évem, hogy amint elkezdtek sorra kihúnyni előttem az útjelzők, és a világ értelmi színvonala súlyosan megzuhant, és átalakult az általam oly nagyra tartott eszme, a művészet is valamiféle tojáson lépkedős, polkorrekt maszatolássá, és súlytalan lett minden, és jelentéktelen, a döntéshozók meg sorra emelték magasba a rosszakat meg a tehetségteleneket, egyszerűen nem volt többé merre menni.

Vagyis talán volt, csak épeszű, éplelkű embernek a felkínált új irány egyszerűen nem felelhetett meg, és aljasul kúszott be a változás, alattomosan, lassan, de feltartóztathatatlanul, és bemasíroztak a szaros csizmák a tiszta szobába, és annyira összemászkálták a hófehér padlót, hogy végül a szar lett az uralkodó, és ma már a legtöbben úgy hiszik, hogy a szar az alap, és arra kell építkezni, de én nem akarom, és nem vagyok hajlandó, ami persze kutyát nem érdekel, de akkor is hiszem, hogy jön még arra a rohadt kutyára kamion.

Nem akarok én itt forradalmat, meg nagy szavakat, vagy ilyesmit, csak borzasztó időnként ráébredni, hogy mennyire hiányzik az életemből a zene, a követhető mentorok, meg az igazán jó filmek. Az olyanokra gondolok, amelyek nem dobnak le magukról azzal, hogy menetrendszerűen, és teljesen értelmetlenül tűnik fel bennük a kötelező fekete, a kötelező meleg, a kötelező ázsiai, meg a többi kötelező #meetoo faszom fos, amikor nem kell körülnéznem magamban, hogy "jajj, mit is gondolok!", és hogy vajon éppen most kit sértettem meg azzal, hogy egyáltalán van saját véleményem, hanem egyszerűen csak elengedem, és rájuk bízom magam, és megyek velük, és visznek, és emelkedettséget meg szeretetet érzek, és szabadságot...

Simán lehet, hogy egyzserűen csak a szabadság érzése hiányzik, hogy sajnos pont ott követtük el a legnagyobb hibát az erőltetett szabadsággal, meg a “mások” védelmével, hogy addig toltuk, amíg végül túltoltuk.

Ma már péládul ha szeretnék lefotózni valamit a városban, ezerszer meg kell gondolnom, hogy ki mindenki van a képkivágáson belül, és azon kell agyalnom közben, hogy milyen engedélyeket kéne beszereznem ahhoz, hogy nyugodtan exponálhassak, és ez borzalmas.

Olyan ez az egész, mint amilyen a kajálásunk lett. Miközben megkaphatunk és elérhetünk végre bármit, jön a legerősebben az, hogy ne egyél húst, kenyeret, tésztát, gyümölcsöt, fűszereset, alkoholosat, krumplisat, liszteset, glutént, laktózt, vagyis lényegében semmit, mert meghalsz. Így nem lehet élni, vagyis nyilván lehet, de minek?

És hol vagyunk még ennek a végétől?

De tényleg nem akarok én ennyire nagyon messzire menni, csak jó volt ez a George Michael doku, és gondoltam felteszem a kérdést, mint régen csináltuk még az “én koromban”, mert mi még például írtunk is ilyesmikből házit osztályfőnöki órán, de tényleg nem tudom, hogy ma van-e ennek még bármilyen létjogosultsága, de szóval, hogy azt szeretném kérdezni, hogy "Neked ki a példaképed?"

A bejegyzés trackback címe:

https://pszaboistvan.blog.hu/api/trackback/id/tr6515188140

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.