#táplálkozási #mozgási #írási

P. Szabó István

Hattyúk eledele...

2018. december 01. - P. Szabó István

hattyu_1-368_edited_web.jpg

/ Modell: Balázsfi Alexandra, Fotó: én - Budapest, 2011. /

Kezdjük ott, hogy gyűlölöm a táncos filmeket, méghozzá azért mert leginkább mind szar. Kiváltképp ezek a mai Step Up-típusú fájdalmasan blőd baromságok. És tudjátok, mi zavar bennük a legjobban? Az, hogy a táncost ostobának, a táncot pedig öncélú egófitogtatásnak mutatják be, ráadásul úgy, hogy közben hitelesnek, bennfentesnek hazudják magukat. Márpedig a tánc egyáltalán nem öncélú egófitogtatás, sőt olyannyira nem, hogy valójában csak egészen kevesen képesek igazán megérteni. A tánc maga a flow, egy olyan nyelv, melyet csak a kiválasztottak egy szűk csoportja tud megfelelően dekódolni, már persze nyilván ezt azokra a műfajokra értem, amelyek valóban akarnak is mondani valamit, mert nem szeretnék túlzásokba esni. Van olyan tánc, ami tényleg csak magamutogatás, és ostoba táncosok is léteznek, de most ezeken próbáljunk meg elegánsan átlendülni, és koncentráljunk inkább a táncművészetre...

A szomorú igazság az, hogy - és most legyünk őszinték - legtöbben nem látnak a dologban mást, mint szaftos erotikát, persze nem teljesen alaptalanul, hiszen a táncosok a világegyetem leggyönyörűbb, legbujább teremtményei, nagyságrendekkel szebbek még a modelleknél is, miközben olyan magától értetődő, elemi természetességgel nyúlnak egymáshoz, hogy az zavarba hozza még a legközvetlenebb, legnyitottabb lelkeket is.

A táncos egy külön kategória, egy "külön állatfaj",  ahogy szoktuk volt mondani...

A Chorus Line (Tánckar), vagy legújabban az Aronofsky féle Black Swan (Fekete hattyú) filmek talán közelebb járnak az igazsághoz. A tánc, a "táncosnak levés" egy életforma, amely teljes embert, sőt inkább egy teljes embernyi áldozathozatalt követel, rengeteg lemondással, küzdelemmel, önsanyargatással és fájdalommal jár, miközben a táncos közeg kemény, kegyetlen, és ellentmondást nem tűrően hierarchikus. A mester vagy a koreográfus maga az Isten, a szólisták az angyalai, a többieknek pedig az a dolguk, hogy arctalanságba olvadva legyenek egyszerre tökéletesen egyformák, mégis tehetségesen egyediek, örök készenlétben várva a pillanatra, amikor végre egyszer majd ők állhatnak elöl középen. Ám könnyen előfordulhat, hogy ez a pillanat sohasem jön el, márpedig ez a szakma fájdalmasan rövid, és a minden másodpercben bekövetkezhető, végzetes sérülések árnyékában úgy igazi hazárdírozás, hogy közben sem nem fizet jól, sem nem övezi különösebb tisztelet vagy elismerés, és egyáltalán nem lehet belőle büszke elégedettséggel nyugdíjba vonulni.

Egy táncos általában két életet él. Egyet aktív előadóművészként, egyet pedig miután lesérült, vagy még relatíve fiatalon kiöregedett a szakmából, és hát a munkaerőpiacon nem kifejezetten kapkodnak azok után a harmincas ex-balerinák után, akik a jól koordinált mozgáson kívül leginkább azért nem értenek semmi máshoz, mert annyira lekötötte minden idejüket a gyakorlás és a fejlődés, hogy már nem maradt mellette tanulásra, vagy más szakmák felcsipegetésére. Tisztelet persze annak a kevéske kivételnek, akik már a legelejétől fogva rendelkeznek egy menekülős B-tervvel.

A táncosság halálugrás, méghozzá védőháló nélkül. Olyan gyilkos szerelem, ami valamilyen érthetetlen, irracionális okból, valahol mélyen mégis megéri, sőt...

A tánc - és nyugodtan ide sorolhatjuk a többi olyan kapcsolódó ágakat is, mint a ritmikus gimnasztika, a torna,  bizonyos artista-számok, vagy a jégtánc - az összes élsport közt is a legkeményebb, mert míg egy atléta minden energiájával koncentrálhat magára a teljesítményre, a táncosnak egyszerre több feladata is van előadás közben: Összehangolja a koreográfiát a zenével, szerepet játszik, és mindent megtesz annak érdekében, hogy elhitesse a nézővel, mindaz, amit éppen csinál, valójában nem más, mint könnyed, légies szárnyalás. De hagy mondjak erről a "légies szárnyalásról" még néhány szót:

Mikhail Baryshnikov, Don Quixote-t táncolt a Sydney operaházban, amikor egy ugrásból leérkezve eltört a bal bokája, amitől egy "normális ember" valószínűleg azonnal sikítozva-szenvedve kiáltott volna orvosért, de egy táncos nem így gondolkodik, főleg ha tudja, hogy még nincs vége az előadásnak. Mikhail Baryshnikov egy igazi táncos, a legjobb a legjobbak közt, úgyhogy ő is azt tette, amit tennie kellett: Felállt, még lenyomott egy forgáskombinációt a maradék jó lábán, fejben átkoreografálva azt a másik oldalra, majd csak azután ájult el, miután ráhúzták a függönyt.

Én magam sajnos sosem voltam Mikhail Baryshnikov, de valami hasonló már fordult elő velem is. Szegedi Kortárs Balett, Carmina Burana, a lábujjam beleakadt a "díszlet-fűbe", hallottam a reccsenést, meg éreztem a hirtelen szúró fájdalmat, de még meg kellett csinálnom egy rövid duettet a partnernőmmel, mielőtt kimehettem volna a színpadról, úgyhogy megcsináltam. Minden lépésnél éreztem, ahogy recseg-ropog a csont kettőnk súlya alatt, de nem volt mese. The Show Must Go On...

...és számtalan ilyen sztorit mesélhetnék arról, milyen elhivatott, milyen őrült tud lenni egy táncos a színpadon, de mivel ezen cikk témája nem az őrület, inkább nem mennék jobban a mélyére, viszont mindenképpen fontosnak tartottam messziről indítani az írást, hogy az is pontosabb képet kaphasson mindarról az ambivalens, borzalmas gyönyörűségről, ami a táncosság állapotát jellemzi, aki nem az.

Amúgy valószínűleg nem nehéz kitalálni, hogy miről lesz szó, ha másból nem is, a címből biztosan. És igen, ha egy táncos beszédbe elegyedik egy "nem táncossal", két dolog nagy valószínűséggel előkerül: 1. A spárga. 2. A fogyókúra. Most pedig sajnos csalódást kell, hogy okozzak: Nem, nem minden táncos spárgázik, és nem nem kell mindenkinek állandóan fogyókúráznia, sőt...

Nagyon sok táncos dohányzik, még a próbák vagy a felvonások közti szünetekben is, sokan isznak is, mint a gödény, és bizony a mindenféle más bódító okosságok sem idegenek számukra, mert attól, hogy ők egy más állatfaj, még ugyanúgy emberek:), és mint ilyen ők sem egyformák. Van, aki ész nélkül zabálhat, mégis megmarad nádszálnak, és van, akinek nagyon meg kell gondolnia, hogy mit eszik, és hogy mikor, és a felnőttek ezt nyilván már okosan és gyakorlottan tudják kezelni. A gond ott van, hogy ezt a szakmát legtöbben még gyermekként kezdik. Na erről szeretnék most beszélni.

Szerintem többször, több helyen is szóltam már a Csajom történetéről. Arról, hogy még kishattyú korában ducmó volt, ami miatt a tanárai állandóan zaklatták, meg azt követelték tőle, hogy fogyjon le, és mivel azt nem mondták el, hogy hogyan, így ő a saját kishattyú agyával csak egyetlen megoldást talált, méghozzá azt, hogy nem evett. Egy éppen fejlődésben lévő szervezet számára - főleg egy kislány esetében - viszont a koplalásnál rosszabb dolog egyszerűen nem is létezik, mert nemcsak hogy akkor káros, de szinte biztos, hogy hosszútávú következményekkel is jár.

Márpedig ez a téma sajnos még mind a mai napig jelen van, ami érthető, hiszen valóban versenysportról van szó, ami viszont megbocsáthatatlan, az az, hogy míg a versenysportban már egyre több helyen bevonják a munkába a sporttáplálkozási szakembereket, addig a művészetben, konkrétabban a táncot-balettet oktató művészeti intézményekben még mindig ott tartanak, hogy: "Kislányom, kövér vagy! Foggyá' le!..." Amibe még belegondolni is borzalmas, lett légyen, hogy valóban tizenéves, alakuló, formálódó gyerekekről beszélünk, de ami még ennél is borzalmasabb, az azok az innen-onnan sebtében összeszedegetett, eszement fogyókúrák, melyek segítségével ilyenkor bármi áron megpróbálnak megfelelni az elvárásoknak...

Ez az a kor, amikor egy kisember serdül, ez a nemi érés időszaka, ilyenkor derül ki, hogy kinek, milyen teste, milyen formája lesz. Finoman fogalmazva, mennyire lesznek hangsúlyosak a másodlagos nemi jellegei. Ez pont olyan, mint éneklésben a mutálás, vagyis teljesen normális, ha valakinek átalakul, más lesz a hangja. Az úgy jó, azt úgy kell elfogadni! Ugyanígy teljesen normális, ha például egy 13-14 éves lányon relatíve hirtelen több lesz a zsírszövet, mert az a fejlődés teljesen normális velejárója, és ilyenkor azzal presszingelni szegényt, hogy ne fejlődjön egészségesen, rávenni, hogy valahogyan gátolja meg a folyamatot, de nem adni mellé semmilyen útmutatást, véleményem szerint, életreszóló traumákat okozó, borzalmas felelőtlenség, mégis ez így megy vagy ezer éve...

A feladat persze még egy szakember számára is rettenetesen összetett lehet, hiszen lényegében úgy kell  iszonyatos terhelés mellett, megtámogatni a fiatal test fejlődését, hogy az közben tartani tudja az elvárt formát, méghozzá lehetőleg károkozás nélkül. Biztos vagyok benne, hogy ezt a pengeélen balanszírozást sem egy tini, sem az ő szülei nem fogják internetes-, vagy női magazinos forrásokból szakszerűen megoldani...

Röviden tehát azt kérném a szóban forgó intézményektől, hogy fontolják meg felelős, tapasztalt sporttáplálkozási szakemberek alkalmazását, és a táplálkozási ismeretek oktatásának beillesztését a tantervükbe, mert az valóban igen jelentős súllyal, mondhatni megkerülhetetlenül van jelen a szakma mindennapjaiban...

 

OLVASS TOVÁBB: MOTIVÁCIÓ

blog_alja_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://pszaboistvan.blog.hu/api/trackback/id/tr7414405542

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.