#táplálkozási #mozgási #írási

P. Szabó István

Pályaválasztási kisokos

Avagy, "Csapkodsz, mint hal a szatyorban..."

2018. augusztus 10. - P. Szabó István

delutan_kozos1_kozepes.JPG

/ Fotó: Martin Wanda, Lány: Karsai Anna - Délután - színdarab - Pilvax /

Mindig, amikor nagyon csinálok valami újat, megkapom ezt az alcím dolgot - mármint hogy "Csapkodok, mint hal a szatyorban..." - és hogy nem vagyok kitartó, meg mindig kitalálok valamit, aztán megunom, aztán kitalálok valami egészen mást, aztán azt is megunom, szóval hogy bizonytalankodom, meg próbállkozom össze-vissza, és hogy itt lenne az ideje végre rendesen pályát választanom, és eldöntenem, hogy mi akarok lenni, és akkor csinálni azt halálig, mint legtöbben a világban, és persze értem én, hogy kívülről furának tűnhet, hogy az Instám modellfotózásokkal indul, aztán lassan jönnek a fitneszes dolgok, amiből meg szép lassan átfolyunk a kajákba, és látom benne az eklektika esélyét, de bennem ezek a dolgok oly szépen állnak össze és épülnek egymásra, és sőt, következnek egymásból, hogy nincs is annál egyértelműbb semmi...

Azt elismerem, hogy szinte éhes ragadozóként vadászom az újabb és újabb ingereket, dehát nyilas vagyok, a nyilas az meg olyan, hogy az mindig többet akar, és addig megy, amíg meg nem kapja, aztán ha már megkapta, keres valami másik megkaphatót, mert a nyilast ez mozgatja igazán, hogy mindig van tovább, de ez azt is jelenti, hogy ha engem igazán érdekel valami, annak én a mélyére megyek tényleg, és ezzel lényegében el is magyaráztam, mi is történik pontosan. De ha ez még mondjuk kevés, akkor engedd meg, hogy összekössem neked a szálakat, hogy lásd, nem vagyok én olyan hetykén csapkodós...

Három dolog vezérli az életemet:

1. Írás.

2. Mozgás.

3. Súlyproblémák.

Az írás volt legelőször és azzal együtt valamiféle művészi igény arra, hogy folyton keressem és kifejezzem magam. Érzékeny ember vagyok, "művészlélek" szokták volt mondani rám, és az is maradok örökké, még akkor is, ha öt év múlva a legnagyobb élvezettel fogok mondjuk bányászként dolgozni Dél-Afrikában. A művészet nem múlik bennem, de alakul, fejlődik, tisztul, érik azáltal, hogy egyre többet lát, egyre többet tapasztal, és egyre többet tud, és történik mindez úgy, hogy közben egyre kevésbé jelenek meg aktívan az úgynevezett "művészvilágban".

Először nem írtam jól. Nem volt stílusom, utánozni próbáltam másokat, viszont nagyon elhittem, hogy jó vagyok, és azt tényleg nem kellett volna. Bár ha az ember nem hisz magában, akkor meg inkább bele se kezdjen! Azóta eltelt vagy 25 év, és bár azt én már nem tudom és nem is akarom eldönteni, hogy jól írok-e, vagy sem, de stílusom az megkérdőjelezhetetlenül lett.

A tánc egyetlen pillanat alatt magával ragadott, és hajszolt is majd 15 éven keresztül teljes erőből, aztán kicsit visszahúzódva, de nagyon ott volt bennem, és a tánc mellett simán elfért az írás, hiszen a kettő nemhogy nem üti, hanem ha úgy vesszük kiegészíti egymást. A tánc mögött gondolatiságnak kell lennie, mint ahogyan az írásban is, a különbség csak annyi, hogy az egyik nyelvet a test beszéli, a másikat meg a betűk.

Mindig is filmszerűen írtam, ezért szép lassan elkezdtem konkrétan filmeket is írni, az első regényem pedig tulajdonképpen egy koreográfiai terv jegyzeteiből nőtte ki magát.

A filmek képekből állnak, de ahhoz, hogy a képek szabályrendszerét megértsem, meg kell tanulnom a képalkotás tudományát, ezért kezdtem fotózni, és mindig is csupán két téma érdekelt fotósként: 1. emberek, 2. mozgás.

Aki ismer, tudja, hogy mindeközben végig súlyproblémákkal küzdöttem. Híztam, fogytam, jojóztam, és kvázi felszedtem magamra 45 kilónyi túlsúlyt, ami számomra egyértelmű indok volt arra, hogy a táplálkozás szó szerint életbevágó problémájára megoldást találjak. Közel 25 évig ez nem nem sikerült, de kábé tavaly viszont igen. Hátatfordítva az összes elterjedt, tanult és tanított baromságnak, végre megtaláltam a hosszútávú, tartható megoldást a súlyproblémáimra, amiért rendkívül hálás vagyok az életnek, és amiért viszont borzalmasan haragszom a táplálkozástudomány néven ismert vallási szektára, akik vagy 30 éve akkurátusan félrevezetik a népeket a tudományoskodó, ám valójában súlyosan tudománytalan, sőt néha kifejezetten áltudományos faszságaikkal, és mely szekta kontraproduktívabb bármilyen más tudománynál az emberiség történelmében.

Ennyi év után számomra természetes, hogy ha végre rátaláltam a megoldásra, azt tovább is akarom adni. Ebből jön a táplálkozási tanácsadás, amiből pedig egyenes út vezet a szakács szakmához, hiszen a való életben az emberek nem sokat tudnak kezdeni a mikro-makro tápanyaghányadokkal, hiszen nekik konkrétan receptekre meg igazi ételekre van szükségük. Az meg szintén magától értetődő, hogy ha ennyire jelentős témát találok, azt nekem kötelezően meg is kell írnom egy könyvben.

Mind mondottam, kábé 25 éve foglalkozom mozgással, a súlyproblémáim miatt pedig nem pusztán művészi mozgással, hanem edzéssel is, ami szerintem megint nem egy nagy kiugrás, ha valaki arra kíváncsi, hogy mármeg miért tartok edzéseket. Ráadásul leginkább Hot Iron óráim vannak, ami pedig egy zenére végzett, koreografált edzésforma, úgyhogy szerintem megintcsak nincs mit túlmagyarázni, ilyen masszív táncos-koreográfusi múlttal, amilyen nekem van.

Tükrös termekben éltem le a fél életem, miközben zenére embereket mozgattam, és most sem történt más, minthogy visszatértem a tükrös termekbe, zenére, embereket mozgatni.

Közben kitanultam a masszőr szakmát is, de azt sem csak úgy a semmiből, hiszen kvázi azért hagytam abba a táncot, mert annyira fájt már a hátam, hogy képtelen voltam tőle élvezni a mozgást. Megintcsak nem történt más, mint az, hogy előkerült egy probléma, amit meg akartam érteni, a mélyére akartam menni, és mivel imádok tanulni és tudni, nem szaroztam, hanem fogtam magam és csináltam. Ennyi, de nem dolgoznék masszőrként sehol, nem tapogatnék vadidegeneket, mert az nem az én világom, viszont barátokat masszírozok néha mind a mai napig, mint ahogyan arra is végtelenül aprócska esélyt látok, hogy valaha beállnék egy étterembe szakácsrobotnak, mert az sem én vagyok, de ettől még sütök-főzök és etetek mindenkit, akit szeretek.

És igazából ennyi.

Ok, azt értem, hogy kevés olyan edző van a világon, aki amúgy szakács is, meg akinek el lehet megnézni a filmjeit vagy a színdarabját, vagy el lehet olvasni a könyveit, meg aki amúgy fotóz is, de mondjuk most is csak azért nincsenek rendes ételfotóim sehol, mert éppen még mindig nincs gépem, de ha lesz, biztos, hogy elkezdek majd ételfotózni is rendesen, mint ahogyan videókat is vágok néha, vagy retusálok valamit, de mondom, ettől még simán sanszos a bányászkodás is, csak ami a lényeg, hogy senki ne gondolja, hogy nincs nekem ebben rendszer hiszen van, és például ez a poszt sem jöhetett volna létre, ha nem lenne még mindig a legfontosabb főszála az életemnek maga az írás...

U.i.: Nem is értem, hogy lehet egy egészen életen keresztül csak egyvalamit csinálni. Az úgy nem kurva unalmas?:)

 

OLVASS TOVÁBB: MITŐL HITELES EGY EDZŐ?

blog_alja_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://pszaboistvan.blog.hu/api/trackback/id/tr1114172875

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.