UNDER CONSTRUCTION

P. Szabó István

2017

2017. december 31. - P. Szabó István

happynewyear.jpg

2017 méltón zárta a 2012-2017 közti öt éves időszakomat, melyet már annak idején eleve jelentősnek terveztem, lett légyen, hogy úgy határoztam, negyven éves koromra végleg feldolgozom és lezárom majd minden addigi érzékenykedő szenvedésemet, és belekezdek majd valami olyasmibe, amit talán már életnek is lehet nevezni. Tudtam, hogy sok minden fog történni, mert sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy legyen értelme, mert sokakkal ellentétben, én nagyon is tisztában vagyok annak a sötét valóságával, hogy nem érünk rá, hogy nincs időnk, és hogy hamarosan mindannyian meg fogunk halni, és mindenki vesztese lesz az életnek, aki cselekvés helyett folyton csak kivárt és halogatott.

Húsz évesen az ember még nem érzi az idő múlását, de valahol harminc után az a kurva ketyegés egyre gyorsabb, hangosabb, és követelőzőbb lesz, és hiszem, ha befogod a füled, elvesztél.

Ebben az utóbbi ötéves időszakomban élveztem egy kicsit a pénzt, hogy megtudjam, milyen is az, majd megcsináltam az Indiánt, mert meg kellett csinálnom ahhoz, hogy továbbléphessek, aztán eladtam mindenemet, hogy ezt a bizonyos továbblépést realizáljam is. Amerikába költöztem, mert egész addigi életemben abban a hitben éltem, hogy az az én igazi otthonom, és hogy ott majd meglelem a Szent Grált, és mint kiderült, tényleg oda kellett mennem, hogy ráébredhessek, mekkorát tévedtem. Tudtam, hogy nem akarok hazajönni, és azzal is tisztában voltam, hogy a Csajomat lassan felemészti az otthontól való távolság, ezért megkötöttünk a "közelebb" kompromisszumát, és átpakoltunk Máltára, de gyorsan kiderült egy ennek a köztes megoldásnak konkrétan semmi értelme.

Mindeközben persze rengeteget tanultam magamról, az életről, a munkáról, a pénzről, és arról, hogy a világ úgy nagy, hogy közben kicsi, és hogy a lehetőségek száma messze sem végtelen, sőt a korral egyre csak szűkül, aminek persze nincs jelentősége, ha az ember megtalálja azt az egyet, ami eredendően az övé.

Volt egy pont, amikor leértem a lelkem sötét vermének legaljára, és ott lényegében feladtam magam, mert a bármekkora elszánt próbálkozásaim mögött sem láttam még halvány esélyét sem a keresett irány kialakulásának. Ekkor történt az, hogy ránéztem a Csajomra, és azt mondtam neki, legyen az, amit ő szeretne, ő pedig semmi mást nem szeretett volna jobban, mint hazajönni.

Féltem, hogy meg fogom bánni, de nem így történt.

Ijesztően valóságos élmény volt Miami downtown óceánra néző, medencés apartmanja után visszatérni a zuglói panelbe, de nem törődtem vele, mert másra kellett koncentrálnom, hiszen úgy indultam a nulláról megint, mint tinédzser koromban, amikor Szolnokról nekiveselkedtem, hogy bevegyem a fővárost...

2017 számomra a hátizsákos gyaloglás, a hideg hajnalok, és a BKV éve volt, de közben azért visszataláltam a tükrös termek megszokottan otthonos atmoszférájához, az íráshoz, ami már tudom, hogy életem rugója, és az emberekhez, akiktől csúnyán eltávolodtam az ezt megelőző időszakaimban, és ez mind egyszerre adott új erőt, és új irányt végre, hogy 2018-ban hernyóból, pillangóvá lehessek talán...

Boldog Új Évet!

 

OLVASS TOVÁBB: ETETŐK

A bejegyzés trackback címe:

https://pszaboistvan.blog.hu/api/trackback/id/tr6813535793

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.