Majdnem 10 év után ezt a blogot már nem írom tovább. Az új blog címe: egyelrendesen.blog.hu

P. Szabó István

Változott a terv...

2017. október 01. - P. Szabó István

orarend_2017_3.jpg

Mindig minden változik, ami nem gáz, mert az életben talán éppen csak a változás az örök, és legszemélyesebb tapasztalataim szerint, aki nem képes menni a flow-val, automatically boldogtalanságra van ítélve. Én például egy egész filmet szenteltem saját makacs boldogtalanságomnak, és annak hogy mennyire nem kezeltem jól a változást, amiért örökké hálás leszek magamnak. Mármint nem azért mert rosszul kezeltem a változást, hanem a filmért, amelyben lényegében - a főszereplőn keresztül - beleöltem magam a mozdulatlanságba, hogy aztán végre levetkőzve a problémát, feltámadva hamvaimból, mozogni kezdhessek tök szabadon.

És aztán elmozogtam egészen Miami-ig, hogy ott fotós legyek, meg takarító, meg piacos kenyérárus, meg kutyaszitter, meg parkolós fiú, majd mivel Amerikában gyakorlatilag nem találtam semmit, mozdultam tovább Máltára medencés fiúnak, meg felszolgálónak, meg bárpultosnak, hogy közben totál lenullázzam magam anyagilag, végleg kiszipolyozzam testem-lelkem a 12-16 órás shiftekkel, de legalább új perspektívákat fedezzek fel, és némi mély beleérzést az élet zajos, zsíros gépezetének valódi működésébe.

A terv az volt, hogy csak egy hónapra jövünk haza, majd miután sikeresen elpasszoltam a zuglói lakásom - megadva a végső kegyelemdöfést kilátástalan anyagi helyzetemnek - megyünk is tovább Dél-Spanyolországba, hajtani a napsütést, a tengerzúgást, meg az €-t, de a terv változott.

Andi mindig is maradni akart, én meg mindig is menni, de annyira fárasztó és szeretettelen volt ez a kalandos-utazásos közel három év, hogy beleegyeztem a maradásba. Pihenésre volt szükségem, feltöltődésre, emberekre, és mégegyszer ki kell hangsúlyoznom: szeretetre. - Egy év. - ezt mondtam az Andinak. - Egy évet maradunk, megnézzük, hogy milyen, hogy vajon tényleg olyan lesz-e itthon csinálni az életet, mint amilyennek Ő álmodta, és ha nem, akkor útrakelünk megint.

Januárban startoltunk szinte a nulláról, és az Andi - ha jól emlékszem - valamikor nyár közepén írt egy üzenetet valami olyasmi szöveggel, hogy: "Elegem van! Takarodjunk innen a gecibe!" pedig Ő aztán tényleg nem ilyen, és soha semmilyen körülmények közt sem beszél csúnyán, szóval el lehet képzelni, mennyire felbaszhatta magát. És igen, van kishazánkban például olyan edzőterem-hálózat ahová részemről biztos, hogy be nem teszem a lábam többé, de cserébe legalább megtanultam, és elhatároztam, hogy ha egy bizonyos "ember típust", meglátok egy terem vezetőségében, vagy akár csak a büfében, azonnal hátat fordítok, és vissza se nézek többé. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy egyrészt már ne akarjak minden áron, mindenkinek megfelelni, másrészt pedig hogy tisztában legyek a szomorú ténnyel, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen. Biztosan remek dolog az összekovácsolódósdi, de ma már inkább azt vallom, hogy kovácsolódjon az, akinek két anyja van. Én inkább már csak azokkal dolgozom, meg foglalkozom, akikkel az első pillanattól kezdve megvan az összhang, a közös nevező, meg a kölcsönös tisztelet, a többiekre pedig sajnálatos módon már nincs sem időm, sem energiám.

De a lényeg, hogy volt egy időszak, amikor újra szóba került az emigráció, ám ugye az élet éppen attól szép, hogy folyton változik, és hogy a völgyeket általában hegyek követik, és tényleg csak arra tudok bíztatni mindenkit, hogy legyen szó akár munkahelyről, akár párkapcsolatról, akár bármi más ilyesmi hasonló helyzetről, ha valahol, valami zsigerből szar, ne ragadj bele, hanem menj el onnan amilyen gyorsan csak megteheted(!), különben sosem tudod meg, mi minden más csodák várnak rád máshol!

...

Október elseje van. Az órarendem szerint heti 18 csoportos órát tartok 4 különböző teremben - és halkan elárulom, hogy még ebben a hónapban lesz az 20/5 is - és mostanra annyi embert megszerettem, sőt talán fogalmazhatok úgy is, hogy: annyi emberrel megszerettük egymást az edzéseink alkalmával, hogy fizikai képtelenség lenne cserbenhagyni őket. Valójában nem is igazán akartam edzősködni itthon, de az volt a legkézenfekvőbb megoldás, mivel éppen az az, amihez együtt van a tapasztalatom, a képzettségem, meg minden ilyesmi szükséges, úgyhogy elkezdtem csinálni újra, és elmondhatatlanul hálás vagyok az életnek a lehetőségért, mert ma alig várom, hogy menjek és együtt legyek azokkal az emberekkel, akik az óráimra járnak, hogy izzadjunk, hogy szenvedjünk, miközben nevessünk, és remekül szórakozzunk is egyszerre. Imádom az edzéseink hangulatát, hogy újra szól a zene - mint ifjúkoromban a táncóráimon - hogy szeretet van, hogy respect van, hogy órák után nem széledünk szét azonnal, hanem dumcsizunk még kicsit, meg ilyesmik. Az utóbbi életszakaszomban elég elszigetelten éltem. Nem igazán mentem sehová, inkább csak otthon múlattam az időt, és nem voltam nyitott új barátságokra, most meg tökre feltölt, hogy egyre újabb és újabb fantasztikus embereket ismerhetek, sőt szerethetek meg, és mostanra kétséget kizáróan megértettem, hogy menekülhetek én bárhová a világban, körülvehetnek akámilyen gyönyörű pálmák meg tengerek, igazán boldog úgyis csak ott lehetek, ahol szeretet vár...

 

OLVASS TOVÁBB:  MINDEN ARANY, AMI FITT

A bejegyzés trackback címe:

https://pszaboistvan.blog.hu/api/trackback/id/tr6212915091

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.