UNDER CONSTRUCTION

P. Szabó István

KÖR

Avagy az élet tartalommal való megtöltésének geometriája...

2016. december 14. - P. Szabó István

circle.jpg

2013. késő tavaszán, amikor már majdnem nyár volt, de mégsem, kint ültem a Csajoméknál a kertben, és miközben nagyban szivaroztam, azon agyaltam, hogy jelentős változásra van szükségem. Valami ingerre, ami megdob kicsit, hogy például mi lenne, ha én is akarnék otthonra egy kertet? A kert jó. Felnőttes. Ja, elvégre már felnőtt vagyok - morfondíroztam - szóval jár nekem a kert meg az ilyesik, és az majd biztosan jelentős változásnak is számít majd, úgyhogy beleszívtam még egy jó mélyet az ajándék Cohiba-mba - amit egy fotózásért kaptam cserébe - és nekiláttam bérelhető kertes házakat nézegetni. Ekkor még egy - amúgy szépen felújított, és tényleg faszásan kinéző - zuglói, 10. emeleti panelben laktunk a Fürediben, amit bár szerettünk szívből, de valahogy tényleg úgy éreztük, hogy kinőttük. Ott volt már velünk Harold a tacskónk, meg a plafonba fúrt TRX, meg a Spinning bringám, meg néha masszázs-szalont, néha pedig fotóstúdiót csináltam abból a negyvenakárhány négyzetméterből, sőt olyan is volt, hogy egyugyanazon a napon, ami fasza volt, de kicsit azért kényelmetlen. Meg amúgy is, szanaszét felhalmoztunk már minden szart oda. Egy csomószor eszembe jutott az a régi film, az Égigérő fű, amiben az Ullmann Mónika még kicsi volt, de már gyönyörű, és abban mondta Poldi bácsi a parkőr, hogy "Csak az a szép zöld gyep...", és abban volt egy lakás, ami annyira tele volt zsúfolva cuccal, hogy a házinéni a szekrényből adta a málnaszörpöt - vagy valami ilyesmi - és imádtam azt a filmet gyerekként, és olyan lakást akartam, mert viccesnek tűnt, de azért felnőttként már mégsem volt vicces kb. így lakni, hanem simán csak zsúfolt, szóval summa meg summarum úgy döntöttem, hogy költözünk.

Találtunk is egy házat Dunaharasztiban, amit jól ki is vettünk, és jól bele is költöztünk, és ki is takaríttattunk pincétől a padlásig, meg áthúzattam a bőr ülőgarnitúrát benne, mert szanaszét volt szaggatva, meg kicseréltem egy szekrényt a nappaliban, mert nem fért el benne a 127 centis tévénk, és a fölső szobába új parketta is került, és szép is lett, csak mire "elült a por", és már fel is lélegeztünk, hogy tényleg de jó házban lakni, jött a tulajribanc, és közölte, hogy váratlanul teherbe lett rakva, és kell a hely a pulyának, úgyhogy akár pakolhatunk is, és húzhatunk a faszba vissza oda, ahonnan jöttünk. Kicsit persze azért még trükközött a kaucióval a rohadt kurvája, mert ruppótlan volt, mint egy templomi egér, miközben többször köpte ki a szájából a "korrekt" szót, mint a mi Viktorunk meccs közben a szotyolát, és bár először meg akartam ölni őt is, a szarfaszú férjével, meg a hárpia anyjával együtt, és rájukgyújtani a házat, aztán az egész telket felönteni mésszel, végül csak beleröhögtem az arcukba, mert éppen pont húszszor annyi zsé volt csak a bal zsebemben a papírzsepik közt, mint amennyiről szó volt, és különben meg mindenki a maga szerencséjének a pogácsa, a karma meg úgysem viccel, szóval hagytam inkább ott mindent úgy szépen felújítva, kívántam nekik boldog életet, és léptünk inkább tovább, kibaszásból egy még jobba, még szebbe, még nagyobba...

...így kerültünk Dunakeszire, és az ottani "házba", ami először ridegnek és üresnek tűnt - mert az is volt:) - de miután mind a négy szintjét berendeztük, maga lett a Földi Paradicsom, és egyben a legjobb hely, ahol valaha éltünk...eddig. És szép is meg jó is volt minden, csak aztán egy napon ráébredtem, hogy valahogy még mindig nem elég az inger, hogy még mindig nem dob meg semmi, még mindig ridegséget érzek, és mivel a ház már nem lehetett a hibás, így kénytelen voltam beismerni, hogy akkor viszont én magam vagyok ennyire üres. Ekkor kezdtem foglalkozni a gondolattal, hogy mi lenne, ha összepakolnánk és/vagy eladnánk mindent, és végre célbavennénk álmaim netovábbját, Amerikát!?

Megtörtént. 2014. szeptember elsején visszadobtuk a Dunakeszi ház kulcsait a postaládába, majd felszálltunk a Budapest-Frankfurt-Miami járatra, és miután végre beengedtek az USA-ba, ki sem léptünk onnan 18 hónapon keresztül. Szép, medencére meg óceánra néző lakást találtunk a belvárosban, csak éppen üreset. Berendeztük hát azt is... Masszív időszak volt, pont az a brutál inger, amire a legnagyobb szükségem volt, és vele majd minden, ami tanulópénze az életnek. A létező összes megtakarításom elpárolgott, de nem bánom, mert helyette tényleg akkora lökést kaptam, amekkora egy magamfajta 100 kilós ősbarmot is képes kimozdítani a megkövesedett idiótaságaiból. - Sokat írtam erről az időszakról, főleg jóval később 2016 május-június-júliusban... Ha nagyon érdekel, ott tudsz keresgélni, de ha annyira nem nagyon, csak kicsit, akkor olvasd el a DÖBBENET, HOGY... - ot! - A lényeg, hogy sok kérdésemre megkaptam a választ, és főleg megtudtam, hogy mit nem akarok, ami valószínűleg az első és legfontosabb lépés az ember személyiségfejlődésében, és mivel ettől a perctől kezdve semmi további értelmét nem láttam/láttuk maradni, ismét kiürítettünk egy nemrég berendezett bérleményt, vettünk két repülőjegyet, és irány...

...Málta, ahová BEKÖLTÖZTÜNK VERONIKÁVAL... A lakást nem igazán szerettük, de a jó öreg Európában végre újra tudtunk lélegezni és nem is csak, hogy tudtunk, hanem kaptunk is levegőt tényleg. Örültünk terveztünk, csináltuk, tanultunk, okosodtunk, és dolgoztunk, dolgoztunk, dolgoztunk, kibebaszott sokat, csak éppen nem haladtunk előre egy centit sem, viszont mindeközben legalább kristályosan megtudtam, hogy mit akarok, és igazából ez volt a célom az egész hóbelebancos útrakeléssel. Aztán úgy alakult, hogy közben elszálltak az ingatlanárak Magyarországon, nekem pedig mivel csúnyán hiteles volt a lakásom - az a bizonyos 10. emeleti panel a Fürediben, amellyel történetünk kezdődött - kapva kaptam az alkalmon és azon nyomban meg is hirdettem őt eladásraAztán csak vártam, és vártam, mígnem egy napon jött a hír, hogy van vevő, ami nem csak azt jelentette, hogy újra lesz egy kis tőkém, meg vele némi mozgásterem, hanem azt is, hogy két és fél év szakadatlan távollét után hirtelen haza kell térnem/térnünk Magyarországra, hogy lebonyolítsuk a bizniszt. Ugyanúgy masszív élmény volt ez is, hirtelen ugyanott lenni, ahol majdnem mindig, még a pálmafák, a felhőkarcolók, meg a medencék előtt, ráadásul hirtelen hidegben. De olyan gyors volt az üzlet és olyan sima, hogy amilyen szempillantás alatt teremtünk Magyarországon, ugyanolyan sebesen már tértünk is vissza Máltára, mert ugye dolgozni kellett tovább mese nélkül. Alig ocsúdtunk fel - de tényleg - és csináltuk az életünket tovább, csak egyszer véletlenül úgy kanyarodott egy nagy beszélgetésünk a Csajommal, hogy mindketten kimondtuk őszintén, hogy nem kifejezetten ezt vártuk Máltától, amikor idejöttünk, és hogy akkor mi lenne, ha nem is nagyon maradnánk itt tovább, viszont minden tapasztalatunkkal együtt inkább áttranszportálnánk magunkat valami olyan helyre, ahol legalább söprik az utcát, mondjuk Mallorcára vagy Malagára...!? És akkor mi el is kezdtünk eszerint élni, például spanyolul tanulni, meg tervezgetni meg informálódni megint, de mondjuk már rutinból, és akkor telt-múlt az idő, és elérkezett a pillanat, amikor ki kellett mondanunk azt is, hogy hülyeség lenne tovább fizetni a máltai lakást, és okosabb lenne, ha a Karácsonyi időszakban inkább hazamennénk, és ott folytatnánk a jövő év előkészítését, meg kitalálását, szóval ismét pakoltunk, meg dobtuk a kulcsot a postaládába...

Idén december 3-án este meg is érkeztünk mind az összesen négy bőröndünkkel - először Budapestre, aztán meg onnan nyilván - Miskolcra a Csajomékhoz, és nem csak hogy tettük az itthoni dolgainkat simán, hanem folytattuk a spanyolozást szorgalmasan, meg a tervezést, mert ugye erre a fránya decemberre hamar jön ám a január, mi pedig úgy állapodtunk meg magunkkal, hogy legkésőbb hetedikén partraszállunk Andalúziában, és megrohamozzuk őket...

...csak aztán felgyorsultak az események.

December 10-e a születésnapom, és nagyon szerettem volna azt a napot rég nem látott barátokkal tölteni, ígyhát Miskolcon autóba ültünk, és nekiindultunk a Fővárosnak. Aztán a Csajomnak csörgött a telefonja... egy gym... aztán megint csörgött... mégegy gym... aztán megint csörgött... képzés... és mire két óra elteltével leparkoltunk a Szív utcában, a Csajom - aki nem csak szerintem, de sokak szerint is ritka, kvázi világszínvonalú fitnesz tréner - annyi munkaajánlatot kapott itthonra, amennyit más talán egész életében sem, és akkor magamba néztem, és arra jutottam, hogy neki nem csak határozott céljai, de konkrét lehetőségei is vannak, amelyeket kár lenne nem kihasználni, nekem viszont nincs más tervem, mint menni a flow-val, és ha januárban nekiindulunk a Spanyol misztériumnak, akkor valójában nem új lehetőségeket teremtünk, hanem a meglévőeket játsszuk el, méghozzá felelőtlenül, és ráébredtem és beláttam, hogy tulajdonképpen egyetlen akadálya van annak, hogy a Csajom végre megvalósíthassa az álmait, mégpedig én, szóval vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam: Csináld csak Kincsem! Félreállok...

Mi tényleg nem azért költöztünk külföldre, mert nem volt mit tennünk itthon. Főleg a Csajom nem. Őt konkrétan a hülyeségem szakította ki szépen induló karrierjéből, felszállóágban, a legelején. Szemét dolog lett volna részemről, kitartani az ismeretlen mellett, pusztán kalandvágyból, szóval így történt, hogy úgy döntöttünk, itthon maradunk végre. Én tulajdonképpen megkaptam, amit akartam. Lejátszhattam a játékaimat, a Csajom pedig végig ott volt mellettem, úgyhogy a legkevesebb, amivel tartozom neki az, hogy most az ő játékait futtatjuk, én pedig minden erőmmel támogatom bennük...

Ámde, év vége van, december. Mindjárt itt a Karácsony, ami azt jelenti, hogy kb. lehetetlen ilyenkor albérletet szerezni Budapesten, főleg mondjuk január 1-től, márpedig ha maradunk, kelleni fog egy lakás. Lehetőleg kicsi, olcsó. Valami másfél szobás, jó közlekedéssel, metró mellett. Valami olyasmi, mint az a bizonyos 10. emeleti panel a Fürediben, amiből már 2013-ban kiköltöztünk, és amit idén októberben el is adtam....

És aztán beugrott, hogy a család, akik megvették tőlem a lakást, kifejezetten befektetésnek vásárolták, talán kiadásra. Rendes, megbízható, korrekt emberek - akik nem csak beszélnek róla, hanem valóban azok - szóval, mi baj lehet!? - gondoltam magamban - Megkérdezem...:)

...

Úgyhogy most az van, hogy januárban visszaköltözünk a tizedikre a Füredibe. Igen, ugyanabba:) A Csajom végre csinálhatja, amit mindig is akart, ott és úgy, ahol és ahogyan mindig is álmodta. Az anyukája majd kiugrik a bőréből, hogy maradunk, és nekem sem gáz, hiszen én is letudtam, amit le kellett tudnom. Új lappal indulunk, de nem üressel, ami óriási különbség! A lap ugyanis már színültig tele van, szépen megtöltve tartalommal, és már azt is tudom, hogy mit szeretnék...

...ugyanazt a négy szintes házat Dunakeszin:) 

 

OLVASS TOVÁBB: TACSKÓ 

A bejegyzés trackback címe:

https://pszaboistvan.blog.hu/api/trackback/id/tr5412047795

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.