UNDER CONSTRUCTION

P. Szabó István

Szürreál Vol. Max.

2016. augusztus 15. - P. Szabó István

524700_10201062346583565_1884809012_n.jpg

Rájöttem, hogy a munkahelykeresés tulajdonképpen ugyanúgy zajlik - vagy kellene, hogy zajoljon - mint a csajozás. Van, aki nagy nehezen beszerzi a legelsőt, és vele marad élete végéig - ami vagy a kapható legnagyobb csodája a világnak, vagy a legnagyobb faszság, amit gyáva ember, csak elkövethet - meg van, aki váltogat, keresgél, próbálgat, csal, hazudik, elbasz, kirúg, kirúgják, és végül jó esetben az ő nagy tapasztalatával, és persze némi szerencsével, talál egy olyat, aki mellett akár leélheti a maradékot... vagy nem.

Én erősen az utóbbi vagyok. Felismerem, ha valami nem jó nekem, mérlegelek, nem dagonyázom a szarban sokat, és nem félek váltani. Így történt kicsivel több, mint egy hónapnyi pool boy-ságommal is. Vannak sebeim, van ami/aki hiányzik, de végül - kicsit megint talán túl hideg fejjel, dühből - kirúgtam a Hotel Cavalieri-t a faszba. Pont.

img_20160803_151408.jpg

Már aznap elküldtem pár CV-t más helyekre. Volt is, aki visszaírt rögtön, és mentem is interjúra gyorsan, és hallottam olyan történeteket már, hogy nem jelent meg a pályázó az interjún, de olyanról még nem, hogy a főnök baszott eljönni, pedig velem ez történt pontosan, de mindegy - gondoltam - értelmezzük a jeleket és menjük a flow-val...

Közben írt az Andi, hogy látta valakinél kommentben, hogy a Paparazzi is keres embert, de annyira nem éreztem benne a sanszt először, mert annyira túlontúl ideálisnak tűnt a hely, lett légyen, hogy a lakásunktól pontosan 7 percnyire van, közepes tempójú sétával - én meg ugye a 40 perc dimdomb oda, 40 perc dimbdomb hazához voltam szokva - de persze egyéjszakás szerelmek is léteznek a világban, szóval gondoltam, a biztonság kedvéért, útban hazafelé benézek egy benézésre legalább.

Így is lett. Benéztem. Mondták, küldjem el a CV-m, meg beszéljek a valakivel. Elküldtem. Semmi.

Na, mondom, ez is ugyanaz a máltai faszság lesz, mint a többi - ugyanis elküldtem vagy 6-8 CV-t emailen, de sehonnan sem jött válasz. 

Másnap is arra jártam, kérdeztem, mondták, ja nem is jó az email-jük, nem kapnak meg semmit, de jöjjek be holnap reggel 9-re.

Bementem 9-re, mondták, nincs itt, de jöjjek vissza holnap 4-re.

Bementem, mondták, nincs itt még, de jöjjek vissza kicsivel később, mondjuk úgy 7-re.

Bementem, mondták, mégsem jön be ma, mert nincs jól, de holnap 6.

Bementem, mondták, még nincs itt, de mindjárt jön. Vártam egy órát, és végre jött, és megszerettem őket...

Nem értem, miért csináltam ezt így végig, mert ahogy ismerem magam, ilyesmit sohasem csinálnék végig, de valahogy éreztem, hogy jó lesz ez így, mert néha az ember érzi...

Máltán nem nagyon van semmilyen igazi rendes képzés. Úgy értem, itt nem kérnek tőled vendéglátós diplomát, vagy ilyesmit, mert nincs mit kérni. (Még jó, hogy nem jártam emiatt négy évig a szakközépbe...) Szóval kérdezték tőlem, mi vagyok. Mondtam, hogy bartender. Kérdezték, hogy van-e tapasztalatom. Mondtam, hogy persze hogy van. Mondták, jó, akkor holnap 6, mire mondtam, hogy OK. Ennyi.

papar29.jpg

Szóval tegnap volt az első napom. Betettek a bárba és végigmutattak mindent, ami sokkal több információ volt elsőre, mint amit akár Stephen Hawking is fel tudna dolgozni, de nem görcsiztem rá, hanem inkább mentem a flow-val megint.

Szerencsére van a bárban egy magyar srác - a Tamás - aki kissé szofisztikáltabban elkezdett tanítgatni, amiért nagyon hálás voltam, és közben persze beszélgettünk mindenféle dolgokról. Ki, honnan jött, mit csinált ilyesmik. Aztán elkészítettem életem első kávégépes kávéját, ami szerintem nagyon jól sikerült, csak kár hogy elfelejtettem csészét tenni a kiöntő alá. Aztán először egy poharat törtem el, majd egy csészét, mire meg a Tamás mutatta, hogy ki is van ragasztva nekünk ott egy Zuckerberg idézet, ami így szól:

"Move fast and break things. Unless you are breaking stuff, you are not moving fast enough."

Azonnal magamévá tettem a dolgot, mint ahogyan a harmadik srác is a bárban, aki eldobott egy teli üveg bort, és ahogy elnéztem, néhány felszolgáló szintúgy ráérzett a jelentéstartalomra.

Törölgettem, mint az állat, de legalább miközben visszapakoltam a poharakat, megtanultam, hol a helyük, ami jó. Csészés kávét is csináltam végül, sőt egy félszarul kinéző cappuccino-t is, ami meg azért jó, mert tényleg "csak" félszar lett. Csapoltam sört is. Az elsőt elbasztam, de a második már úgy nézett ki, mint a reklámokban. Narancslét is facsartam géppel, és persze adogattam ki az üdítőket, borokat, és tanultam, hogy meddig öntjük a bort, mihez teszünk citromot, vagy narancsot, és főleg mennyit, meg hogy mihez megy szívószál, mihez nem, meg ilyesmik... szóval ismét dömpingben toltam, a már egyszer majdnem teljesen kiürült életembe, a vadiúj, csatakmás élményeket, mint amikkel eddig valaha találkoztam, beteljesítve ismételten "a nagy életcsináló célt", ami miatt ugye ezt az egész kiköltözősdinket elindítottam még 2014 nyarán.

És amikor már azt hittem, hogy mindennél a sok-sokknál több nem is érhet, a Tamás két sörcsapolás között elkezdte mondani, hogy régebben ő táncolt. Mire persze mondtam neki, hogy én is, vagyishogy nem is csak táncoltam, hanem hogy hivatásosként nekem azzal telt el a fél életem. Mire ő meg mondta, hogy az tök jó, és hogy ő Botafogózott, mire én mondtam, hogy az a tök jó, és hogy nekem sajnos a latin táncok valahogy kimaradtak, mert hogy úgy voltam velük, mint most az esküvőfotózással, és akkor ő mondta, hogy aztán hip-hop-olt is, mire mondtam, hogy nekem az volt a második szerelmem a balett-jazz-kortárs vonal mellett, mire meg mondta, hogy járt is táncórákra, kérdeztem, kihez, mondta, hogy az Ámokfutós fiúkkal is, én meg mondtam, hogy velük dolgoztam én is, mire meg mondta, hogy járt a Peet-hez, mire meg mondtam, hogy nem emlékszem, hogy rajtam kívül hívtak-e mást is Peet-nek a szakmában, mire ő meg mondta, hogy az a csávó az valami Gulyás István vagy kicsoda volt a rendes nevén, és akkor mondtam, hogy bazdmeg, az én vagyok (csak azóta felvettem édesanyám nevét), és azonnal be is ugrott, hogy tényleg tanítottam egy ilyesmi formát kábé 20 évvel ezelőtt, és onnantól kezdve minél többet néztem a srácra, az arcára, a mozgására, és hallgattam a hangját, egyre jobban kúszott elő az a múltam, ami már annyira távoli még nekem is, hogy szinte el sem hiszem, hogy valaha velem történt, és pedig de, és miközben kivettem a mosogatógépből egy adag forró tiszta poharat, és beletettem helyette egy hideg koszosat, megfordult velem a világ vagy ötvenszer, és arra gondoltam újra, hogy az élet mégiscsak szép, és érzésekkel teli, és ez a dolog akkorát ütött bennem, amit képtelenség lett volna feldolgozni hirtelen, és nem is sikerült csak valamikor sokkal utána, olyan éjjel egykor, amikor már hazaértem, és végre kiültem a teraszra a jólmegérdemelt Fantámmal meg a csirkés pizzámmal végiggondolni, hogy tulajdonképpen mi a fasz is történt...

Ezerszer éreztem már úgy, hogy igazi anblokk szerencsétlen fos az életem, de aztán időnként jön valami, ami meg ráébreszt, hogy nem is lehetnék hálásabb minden egyes elbaszott, megszenvedett, megélt faszságomért..., mert ahogyan a bölcs Totyizselé mondotta volt az E.T a földönkívüli 2-ben:

"Úgy szép az élet, ha zajlik..."

 

OLVASS TOVÁBB: PARADOXON

NOVELLA: A FÉRGESE...

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pszaboistvan.blog.hu/api/trackback/id/tr8810411548

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.