UNDER CONSTRUCTION

P. Szabó István

Andi menni verseny végre

Avagy a "Rút Kiskacsa" igaz története...

2016. július 25. - P. Szabó István

A minap meglepetés besétáltam az Andi munkahelyére - ami egy menő máltai hotel edzőterme - és akkor Ő ott éppen nagyon számolta a napi bevételt meg minden ilyesmit számológéppel, mint a felnőttek, mert éppen Ő zárt aznap, mellette pedig egy új takarító néni takarított éppen, akit az Andi még nem is látott soha - később mondta. -Aztán amikor végzett és elindultunk tova, akkor a takarító néni, akit az Andi még nem is látott soha, még nagyon megnézte Őt, majd odaszólt, hogy:

"Andrea, your body is perfect."

Az Andi meg amikor kiléptünk a helyről még azt sem értette, hogy a takarító néni, akit Ő még nem látott soha, honnan tudja egyáltalán a nevét neki, mert nyilván még nem is mutatkoztak be egymásnak, és közben meg lassan előjöttek mindenféle emlékek, és nem is csak neki, hanem nekem is...

Például az, hogy amikor én életemben először megláttam az Andit a Szegedi Kortárs Balett próbatermében, nagyon szerényen angol-spárgázni bal hátul a sarokban, akkor még picit ducmóbb volt. Persze nem nagyon, csak az általában inkább kifejezetten vékony táncos lányokhoz képest. Emlékszem, hogy mennyire nagyon akartam, hogy legalább rám nézzen egy kicsit - mert akkoriban azért a lányok még általában rám néztek, ha nagyon akartam - de Ő nem, amitől meg még szimpatikusabb lett azonnal...

És ezt mondjuk már át is beszéltük sokszor az alatt a mindjárt hét év alatt, amióta "járunk", de persze nem csak ezt, hanem hogy nagyon sokat hallottam tőle olyan sztorikat, hogy mennyi ciki érte a súlya miatt, főleg a suliban, és hogy mennyire rettegett az emelés óráktól például, mert félt, hogy biztosan annyira nehéz, hogy senki sem tudja majd felemelni, és hogy egyszer amikor a Rakonczai Viktor meg a Rácz Gergő kisbarátaim csináltak egy kurvanagy szerzői estes koncertet Pécsett, és mi meg elmentünk őket megnézni - és ugye az Andi Pécsre járt a Művészetibe - és szóval amikor ott sétáltunk a városban, akkor mutatott egy ilyen önkiszolgálós éttermet, és elmondta, hogy általában ide járt kajálni suli után, de annyira rettegett attól, hogy valamelyik osztálytársa vagy tanára meglátja, hogy Ő egyáltalán eszik, hogy állandóan egybe volt a gyomra, és hogy neki az iskola leginkább akörül forgott, hogy állandóan lehúzták a jegyét balettból a súlya miatt, meg rettegett a mérlegelésektől, és hogy persze hiába volt éppen fejlődő tini, senki nem mondta el neki értelmesen, hogy ha, teszem azt fogyni szeretne, akkor azt hogyan teheti meg egészségkárosítás nélkül, hanem mindig csak az jött vissza, hogy Ő kövér, ami miatt tulajdonképpen alig evett mást, mint almát meg Abonettet...

Erről - és az elmondhatatlanul hatalmas tanári felelősségről - persze megvan a saját kialakult véleményem, főleg így két táplálkozási tanácsadós vizsga után, de nyilván ezzel már sokra nem megyünk, viszont legalább örüljünk annak, hogy egyáltalán túlélte azt az időszakot - bár teszem hozzá kissé dühösen, hogy a reflux azért nem a semmiből alakul ki, hanem... - és direkt mondtam neki, hogy most azonnal menjünk be abba az étterembe, és kajáljunk ott, hátha az kicsit majd segít a fejében feloldani legalább egy jelentős pszichikai görcsöt, és úgy is tettünk, de emlékszem, hogy láttam rajta, hogy amikor leült az asztalhoz, ugyanúgy görcsbe volt a gyomra, és reflexből nézett ki az ablakon, hogy nem e látja valami osztálytársa vagy tanára, ahogy eszik, és rettegett, pedig akkor már azt az időszakot élte/éltük, amikor ezt a fenti képet csináltam róla...

És mindig látom rajta, hogy ha az emberek el vannak ájulva az alakjától most, és ezt szóvá is teszik neki, hogy még mindig nem tud a dologgal mit kezdeni, és azt is tudom, hogy ahhoz, hogy ezt az alakot elérje, valójában nem kellett más - persze nyilván az Ő páratlan szorgalmán, kitartásán, intelligenciáján, és alázatán kívül - csak annyi, hogy a Juronics Szegeden ne folytassa ugyanazt, amit az iskolája elkezdett, hogy ne tegye szóvá a testsúlyát, hogy ne görcsöltesse a fejlődő női formái miatt, hogy ne állíttassa mérlegre havonta, hogy ne rontsa le emiatt a megítélését, hogy ne lebegtesse folyamatosan a témát, vagyis hogy ne ejtsen még mélyebb sebeket, a már amúgy is rommá sebzett kis szent lelkén neki. És ezt Ő is mindig mondja, hogy attól a pillanattól kezdve, ahogy a testsúlya nem lett többé mindennapos nevetség és élcelődés tárgya, tulajdonképpen magától elindult az átalakulása...

És íme, most ott tartunk, hogy már legalább ezren kérdezték tőle, hogy versenyez e, vagy hogy miért nem, és hogy akkor mikor fog, és végre ezredjére megunta az állandó kérdezősködést, és igent mondott, szóval kérlek benneteket, kedves drága emberek, barátok, ismerősök, ismeretlenek, hogy szeressétek és támogassátok Őt, mert egyrészt megérdemli, másrészt pedig messze sincs olyan önbizalma, mint ahogyan kinéz, sőt...

Köszönöm!!!

 

OLVASS TOVÁBB: HAJÓN AKAROK DOLGOZNI!

NOVELLA: A FÉRGESE...

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pszaboistvan.blog.hu/api/trackback/id/tr998914114

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.