Majdnem 10 év után ezt a blogot már nem írom tovább. Az új blog címe: egyelrendesen.blog.hu

P. Szabó István

Második hónapja Máltán

Avagy minden munkahelyen van egy faszkalap, aki...

2016. július 18. - P. Szabó István

andimalta4_web.jpg

Na, hát akkor ugye az van, hogy május 17-én érkeztünk Máltára a semmiből, szinte semmivel, ami azt jelenti, hogy konkrétan tényleg szinte semmivel, azaz, na jó, annyink volt, hogy kibéreljünk egy új albérletet, meg hogy kihúzzunk valahogy kb. két hetet, de annyink már nem, hogy a következő bérleti díjat is kiperkáljuk. Bátrak voltunk, de azért, mert Miamiban tulajdonképpen ugyanezt csináltuk, vagyis sohasem tudtuk, hogy miből fogunk hó végén kifizetni olyan annyira kibaszott sok Dollárt, amennyit aztán valahogy mindig kifizettünk, de az a "valahogy" azért felemésztett bennünk sokmindent, és elemésztett minket is majdnem.

Ha két szóban szeretném leírni az amerikai életünket, akkor annyit mondanék, hogy: borsós tészta...

Bővebben... nem igazán vettünk semmit, nem igazán mentünk sehová, mert tényleg fogalmunk nem volt róla, hogy mennyi fog hiányozni a kifizetendőkből hó végén, és jól is tettük, mert tényleg $10-$50-ok döntötték el az életünket sokszor. Jó persze nyilván kimentünk néhány NFL-meccsre, de leginkább még az elején, meg koncertekre, meg ilyesmikre, de messze sem toltuk azt, amit Miami előtt még otthon, ami nyilván furán is hatott azon barátainknak, akikkel otthon mentünk mindenfelé, és álltam a cehhet, mint a katonatiszt, Miamiban meg mindig mondtuk, hogy bocs, de nincs rá keret.

Persze van olyan ismerősöm, aki számára a beteljesült amerikai álom azt jelenti, hogy 18 évvel ezelőtt elkezdett autókat parkolni, és 18 évvel később még mindig autókat parkol, és közben egy métert nem ment előre, de legalább abban a félkómás hiszemben poshad, hogy biztonságban van, és még azt is képes leerőszakolni saját torkán, hogy de ő legalább demokráciában él, és különben meg a tengerpartos szelfik miatt tökre megéri az egész, és lehetett volna azt csinálni, mint sok más magyar, akik heten-nyolcan laknak egy lakásban, meg "anyuék a nappaliban alszanak, mi meg a hálóban, és így élünk 6 éve", és ezt lehetett volna a végtelenségig tényleg, de arra a szintre semmiképpen nem akartunk visszazuhanni, benne ragadni, meg végképp nem, és kibaszott nagy árat fizettünk érte mindenhogy, de szartunk bele, mert és ehhez csakazértis tartottuk magunkat Máltán is, pedig itt is majdnem mindenkitől azt hallom, hogy a "lakótársam", meg hogy hatan lakunk egy lakásban, ami nyilván tényleg jól hangzik, ha a bevétel-kiadás arányáról van szó, de én/mi azt semennyiért, soha..!

Szóval, megérkeztünk, körülnéztünk, informálódtunk meg vettünk telefonkártyát, aztán néztünk lakásokat, sőt ki is vettünk egyet, vagyis azt, amiben most vagyunk már az első napon, mert szerencsénk volt, aztán még vártunk rá egy hetet, mire be tudtunk költözni, szóval költöztünk először a hotelből egy ideiglenesbe, aztán meg végre a "sajátba", és akkor belekezdtünk a szokásos rutinunkba.

Andi elindult az edzős útján én meg a fotóson. Ismerkedtünk, hirdettünk, beszélgettünk, kérdezgettünk, tanácsokat kértünk, számoltunk, áraztunk, terveztünk, reménykedtünk, meg ilyesmik, viszont már akkor örültünk, és felszabadultak voltunk, csak a puszta ténytől, hogy itt vagyunk, amikor még semmi sem tűnt semmilyennek.

Aztán az Andi lépett előre egy kicsit, aztán még egyet, aztán még egyet, aztán egy nagyot, aztán két nagyot, aztán álmodott tovább, aztán meg ugrott egyet és sitty-sutty az egyik legjobb teremben dolgozik konkrétan a legjobb környéken, és szeretik, és terveznek vele, és támogatják, és minden úgy történik, ahogyan szeretné, sőt talán kicsit úgy is, amiről álmodni sem mert volna eddig, és már plázában kávézgat megint, és végre újra ruhákat vesz, meg ilyesmi boldogságok, szeptemberben pedig két új edzésmódszert vezet majd be a szigetre egyedüliként, és majd imádni fogják, mert Őt nem lehet nem...

Én az első heteimet szintén hirdetgetéssel kezdtem, meg árazással, meg ígéretek behajtásával, meg régi otthoni jogdíjszopással, meg lakáseladás elkezdéssel, aztán videóztam egyet, aztán számoltam, meg áraztam megint, aztán egy reggel azt mondtam magamban, hogy akkor nyilván nem véletlenül szabadultam meg a profi felszerelésemtől, és dobtam le a terhet azonnal, mint a fölös súlyt a léghajóból, mert hogy itt Máltán én nem ezzel fogok foglalkozni, az kurvaisten, és jó vagyok én nagyon elengedésben, és rendjén van ez így, és másnap felkerekedtem egy új koncepcióval, hogy akkor keresek inkább valami rendes biztos munkát, és talán életemben először végre tudni fogom, hogy miből élek, és talán majd így tervezhető is lesz az amúgy tervezhetetlen.

Maga a dolog gyorsan ment. Először egy ügynökségnek írtam, de aztán szerencsére rám talált egy helyi magyar menedzser, akihez mentem is boldogan, és láttam, hogy jó ember, és nyitott rám, és igent mondtam, és belekezdtünk, és megkaptam a startjelet a papírjaimhoz, és Social Security, és TAX number, és a többi, és van, már ami kell, és jön a többi még hamarosan, csak most bevárom az Andit, és aztán vettünk nadrágot a munkához, és aztán nem volt mese, egyik reggel fel kellett kelnem időben, beöltözni, és bemenni az új munkahelyemre, és belekezdeni valami szürreálisan reálisba.

Az első napon féltem kicsit, mert addig, amíg nincs információm, meg nem ismerem a rendszert, addig nem tudok mihez nyúlni, csak magamhoz... mármint nem úgy. Persze hiszek magamban, és tudom, hogy nem vagyok hülye, hogy vannak ötleteim, és tudom azt is, hogy általában véve olyan nézőpontokból szemlélek dolgokat, amilyenekből más nem, és az szerintem csodákra képes. Azt hittem, sokkal több időre lesz szükségem ahhoz, hogy átlássam a dolgot, talán hetekre, de nem ez történt. Néhány óra alatt már tudtam, ki a kamu, ki a frankó, és hogy mit csinálnék másképp, vagy hogy egyáltalán mi az, amit én csinálnék, más meg nem teszi. Sajnos maga a dolog elképesztően lefárasztott fizikailag az elején, de szerencsére a testem bizonyos részei viszonylag gyorsan túléltek, majd meglepetésszerű sebességgel regenerálódtak. Aztán jött egy durva időszak, durva terhekkel, meg extrém terheléssel, ami megint új fájdalmakat szült, de megint úgy tűnik, hogy sikerült hozzászoknom. Időközben volt alkalmam kipróbálni, hogy mi az eredmény akkor, amikor megcsinálom, amit elterveztem, és mi az eredmény akkor, amikor csak hagyom, hogy más csinálja meg. Ég és Föld, ami még nem tudom, hogy jó-e, vagy rossz. Hogy képes leszek-e véghezvinni, amit elgondoltam, vagy beletörök, de mindenestre új ötleteket hozok, új megoldásokat, új színvonalat, és azt akarom, hogy ezek a dolgok beleégjenek a többiek tudatába és a munkarendjébe.

...

Jaj, már túl hosszú vagyok megint, pedig még annyi mindent elmondanék, de talán az egész csak nekem érdekes, másnak meg hót unalom, mert ezek csak az én dolgaim, nem úgy, mint az, amit már én is tudok, hogy például a borravaló klassz dolog, hogy a szabadnap a legnagyobb kincs, és hogy valószínűleg minden munkahelyen van egy faszkalap, aki úgy tesz, mintha barátkozni akarna, de közben a kivégzésedet tervezi, és a szemedbe span, a hátad mögött meg főgeci, és a munkanapja lényegében csak meghosszabbított cigaretta-szünetekből, megismételt ebédszünetekből, és titkos csevegésekből áll, amiket néha elképesztően látványos dolgozásokkal szakít meg, de szigorúan csak miliszekundumokra...

Gondoljunk most inkább rájuk egy perces néma kurvaanyázással!

 

OLVASS TOVÁBB: MASCA - SZORCSIK - MIAMI

NOVELLA: A FÉRGESE... - 1.

A bejegyzés trackback címe:

https://pszaboistvan.blog.hu/api/trackback/id/tr718899142

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.