UNDER CONSTRUCTION

P. Szabó István

Már megint születésnapom van...

2014. december 10. - P. Szabó István

 

Ilyenkor mindig mélyebbre megyek magamba, mint általában, pedig általában is elég mélyen vagyok. És ha ennél a résznél a Kedves Olvasó képes kikapcsolni az előkúszó gondolatot, hogy most valami ökölpornóról, vagy inszeminátor tevékenységről van szó, mint "mélyre menetel", szép lesz a világ újra, nem pedig csúnya.

És ha folytathatom, akkor csak szólok, hogy 42 vagyok, és az igazság az, hogy még midig nem érzem azt, hogy kialakult volna a személyiségem. Vagyis, szóval, még mindig nem igazán vagyok biztos abban, hogy például van e egyáltalán öltözködési stílusom. Mert szerintem eddigre már szokott lenni, úgy érzem, nekem  még nincs. Vagyis, hogy még mindig azon gondolkodom, hogy hogy kéne kinéznem, vagy ilyesmi, mert ugye azt mindig mondják, hogy a marketing első szabálya, hogy az ember megcsinálja magát, és akkor itt megint jeleznem kell, hogy senki ne gondoljon maszturbálásra, vagy ilyesmi. Vagyis tőlem gondolhat, de hogy én most nem arról beszélek, amikor azt mondom, "az ember megcsinálja magát", az a lényeg. Na szóval sosem tudom, hogy mit vegyek fel, és tulajdonképpen mindig, mindenben hülyén érzem magam. Lehet, hogy pont azért. A másik a fejem. Szakáll, borosta, haj, kopasz, nem tudom. Annyi mindenféle lehet, és én ki is próbáltam már mindet, és asszem, valahogy mind szar, főleg így egyre vénebben, de asszem már kezdem megszokni, hogy ha tükörbe nézek, az apám néz vissza rám, nem pedig én. Mindegy, szóval, még nem alakult ki, milyen a fejem, meg hogy kéne hordanom, de majd talán egyszer. Ráadásul állandóan költözöm. Nincs is igazán otthonom, vagyis van, csak nem lakom benne, szóval nyilván az sem segít, hogy az legalább valamilyen, mert mindig van valahol, és az mindig valamilyen, és az otthonos, de valahogy mindig azt érzem, hogy "Ez még nem az, hogy lesz jobb..." és már el is érkeztünk Lantos Tamás tornácos monológjához, meg ahhoz, hogy "Én ezt elbasztam...", de mivel azt a filmet, vagyis az Indiánt megcsináltuk, és nem "basztuk el", így mégsem, és ha meg így, akkor még mindig lehet azon gondolkodni, hogy mi leszek, ha nagy leszek: fotós, masszőr, rendező, színész, producer, pilóta, szakács, edző, vagy táplálkozási szakértő, (és fura, hogy a táncos-koreográfust már ide se írom, de mert miért is írnám, hiszen azt nyilván csak álmodtam) de az igazság az megint, hogy na éppen pont ez a rész az, amit ez az időszak itt inkább helyrébb tesz, mint valaha, szóval...

...író vagyok...

...a többi meg nem igazán.

Végre eljutottam idáig. Jó hosszú kör volt ez megint, mert volt vagy 15 év, mire..., de egy írónak éppen az a feladata az életben, hogy sokat, és lehetőleg sokfélét éljen, hogy aztán majd tudja, hogy miről ír, és legalább tudjon is mit, és én azt hiszem ez alatt az idő alatt, amikor annyiszor nem tudtam pontosan, hogy mi leszek, ha nagy leszek, ha már se nem indián, se nem cowboy, de kerestem teljes erőmből, és közben éltem is azért mellette, amit csak lehett, most meg aztán különösen, és ráadásul most, hogy végre írok is megint rendesen és sokat, ráébredtem, hogy egy író amúgy legalább két helyen él egyszerre, és oda-vissza. Egyet igaziból, egyet pedig a fejében, és azt hiszem ebben meg az a paradoxon, hogy éppen így él tulajdonképpen egyet, mert ha valamelyik nincs meg neki, akkor nem is él, vagyis csak "egyet sem" él, nemhogy kettőt, mert egy írónak attól lesz igazán teljes az igazi egy, ha azt fejben - vagyis az írás által - el tudja magyarázni magának, fel tudja dolgozni többször, több nézőpontból, hogy mi történt vele, és hogy mi, miért történt, vagy éppen miért nem, vagy éppen úgy, vagy miért nem éppen úgy...stb. Szóval egy író igazán nem akkor él át valamikor, amikor az vele konkrétan megtörténik, hanem akkor, amikor leírja...

Ez egy betegség, de ez legyen a legnagyobb bajom.

És nekem talán éppen ez az igazán írás nélküliség volt a legnehezebb, ami csak valamiféle üres, tompa lebegéssel járt. Olyan volt, mintha nem is léteztem volna, csak úgy bele a semmibe, mert igazán nem dolgoztam fel, nem éltem meg, csak -át a dolgokat, de most végre tényleg megint minden a helyén, és jönnek a szavak, meg a mondatok, és alig várom, hogy olvassátok az új "műveket", és persze alig várom, hogy megírjam őket, mert tudom, érzem, hogy nagyon ki akarnak jönni, és hogy jók lesznek... 

A bejegyzés trackback címe:

https://pszaboistvan.blog.hu/api/trackback/id/tr686972931

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.