"aka" Peet Goodman

P. Szabó István

Az én büszke 25%-om

2017. március 16. - P. Szabó István

Valamikor január elején még a Gilda Max Divában jöttem-mentem a teremben és figyelgettem, mit csinálnak az emberek. Általában nem szólongatok le senkit, még azokat sem, akik úgy 15-ös dőlésszögre állított futógépen gyalogolnak 10-es sebességen, ami körülbelül annyira lehetetlenül nehéz, hogy a Hosszú Katinkának sem merném beiktatni az edzésébe ezeket a számokat, csak maximum olyan 30 másodpercre, de valahogy minden teremben van egy Katika-Zsuzsika-Gizike, akik meg simán tolnak ezen a beállításon akár egy órácskát is, és viszont van nekik egy egyszerű titkuk, hogy hogyan is képesek erre a bravúrra, mégpedig az, hogy ezek az drágáim végig kapaszkodnak ügyesen a kijelző tetejébe vagy a pulzusmérő fogantyúba, ami meg azért csodálatos, mert az kábé annak a mozgásformának felel így meg, mint amikor az ember úgy kirándul hegymenetben, hogy közben valaki más előtte hajt egy traktorral és vontatókötélen húzza őt fölfelé, hogy nehogy véletlenül elfáradjon szegénykém, és mondjuk megerőltesse a kis műkörömépítésben megfáradt lábacskáit. Na jó, hazudok. Egyszer nem bírtam tovább nézni és odamentem egy ilyen Katika-Zsuzsika-Gizikéhez, és kedvesen megkértem, hogy ha valóban szeretné is érezni, hogy mit is csinál éppen, akkor egy pillanatkára ugyan engedje már el, amit fog, és akkor ő először nem értette, hogy mi a retekről beszélek, de mivel Gilda Max logo volt a pólómon, talán gondolhatta, hogy nem vagyok teljesen outsider és akkor ő egy teljes 12 és fél másodpercre el is engedte a gépet, és akkor látszott a tekintetében, hogy ez mekkora hülyeség így, mert így nemhogy dumcsizni, meg telefont nyomkodni nem tud, hanem még állva maradni sem, és ez alatt a 12 és fél másodperc alatt felment a pulzusa 180-ra, zihált, mint egy versenyló a sprintje végén, és még mielőtt halálosan besavasodott volna, inkább visszakapaszkodott, és a zihálástól alig hallhatóan megnyugtatott, hogy jó, akkor lejjebb veszi kicsivel és megpróbálja újra, és azok az értékek, amelyeken ezután ő ezt elengedett kézzel csinálni tudta, már köszönő viszonyban sem voltak az előzőektől, és az edzésideje is bizony lecsökkent neki hirtelen egy óráról, mindössze 8 nehéz percecskére. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy szóval jöttem-mentem a teremben és figyelgettem, hogy mit csinálnak az emberek, és akkor megláttam Őt, aki meg a csigás hátgépben ülve, valami elég lehetetlen módon próbált valószínűleg tricepsz-gyakorlatokat végrehajtani, már-már a balesetveszélyes kategórián belül, úgyhogy akkor megkérdeztem tőle, hogy segíthetek-e neki esetleg...

Azóta már majdnem három hónap telt el, hetente háromszor edzünk, méghozzá világinagy szorgalommal és odaadással és én pedig rendkívül büszke vagyok rá, és nem csak azért, mert már olyan szabályosan hajtja végre a gyakorlatokat, hogy akár már szerepet is cserélhetnénk, és lehetne ő az én edzőm, hanem azért is mert a kajálásán is változtatott és tartja is azt rendesen és tisztességesen, ahogy kell, és hát meg is látszik az eredménye.

Mondanám büszkén, hogy ennyire jó edző vagyok, mert ilyen látványos transzformra vagyok képes az edzésterveimmel, de "sajnos" a valóság az, hogy az ő sikerében az én részem nem több 25%-nál, mint ahogyan a mozgás maga sem tud sokkal több lenni egy ilyen testsúlyváltozásos cuccban, mert a többi az ő kitartása, szorgalma, meg a kaja mennyisége és milyensége, amit a testének ad támogatásul.

Hát csak így tovább neki!

Ha pedig Te is szeretnél ilyen ügyesen változni, és úgy érzed, hogy megvan benned a kellő 75%, keress meg bátran:)

 

OLVASS TOVÁBB: A LÉLEK SÚLYA

A bejegyzés trackback címe:

http://pszaboistvan.blog.hu/api/trackback/id/tr7212341647

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.