"aka" Peet Goodman

P. Szabó István

A lélek súlya

2017. március 13. - P. Szabó István

andikablack-has_ret_web.jpg

Fotó: @pszaboistvan Modell: @andrea.toth.wo

Ha mi emberek valóban logikusan gondolkodó intelligens (ész)lények lennénk, akkor az életünk is értelmes lenne és egyszerű, és egy csomó olyan probléma nem is létezne, mint amely problémák valójában a legeslegnagyobb és legeslegmegoldhatatlanabbnak tűnő problémáink nekünk ever, úgy mint: a testsúlyunk, vagy a különféle addikcióink,...stb. Mert amikor ezekről beszélünk, és/vagy ezek megoldását kutatjuk, akkor tulajdonképpen azt már eleve abban a tudatban tesszük, hogy tisztában is vagyunk a válasszal, hiszen az oly egyszerű, mint egy pont: Nem akarsz kövér lenni, mint egy disznó, mert ronda vagy, amitől gyűlölöd magad, és különben is a kövérség egészségtelen? Hát ne zabálj annyit, basz'ki! Mindannyian tudjuk, hogy ha le szeretnénk fogyni, mindössze annyi a dolgunk, hogy kevesebb kalóriát kell bevinnünk, mint amennyit felhasználunk, és kész! És ez tényleg ennyire egyszerű! Le akarsz szokni a dohányzásról, mert büdös körülötted minden, a tüdőd fekete, és éppen csak egy hajszálnyira állsz a ráktól (és most nem a homárra gondolok)? Egyetlen vágyad, hogy leszokj a piáról, mert amiatt vesztetted el a családod, az állásod és minden pénzed, vagy neked éppen a játékszenvedélyedről van szó? Ne vegyél, ne vedd a szádhoz, ne menj be a terembe, és a probléma meg van oldva! Volt nincs...

Persze tudjuk, hogy ez - bár remekül és talán ébresztően hangzik, de - mégsem ennyire egyszerű, sőt valamilyen érdekes okból kifejezetten komplikált dolog. És miért? Mert sajnos Kedves Barátaim, a helyzet az - ha utáltok ezért, ha nem - bármennyire is szeretnénk azt hinni, valójában egyáltalán nem vagyunk urai az életünknek. Ráfoghatjuk a tudatalattinkra, a sorsra (vagy a Sorosra...), vagy akár Istenre, ha valakinek éppen az jön be, meg kereshetünk még hozzá csomó mindenféle magasabbrendű entitásokat, de a vége akkor is mindig ugyanaz.

Pont ahogyan az egyik kedvenc Woody Allen mondásom szól: "Meg akarod nevettetni Istent? Mesélj neki a terveidről..."

Valamikor 20 évvel ezelőtt elhatároztam, hogy legközelebb, amikor majd megkínál valaki valami sütivel, vagy csokival, vagy az anyukám megint azt a krumplipürés sülthúst csinálja, azzal a finom káposztával, meg a kedvenc citromosomat, akkor egyszerűen majd csak azt mondom neki, hogy köszönöm szépen, de nem kérek. Majd ezt követően 20 éven keresztül mindent megtettem annak érdekében, hogy ez valahogy összejöjjön, hogy valahogy legalább egyszer sikerüljön végre, de nem, bassza meg! Nem jött össze. És tényleg nem arról beszélek, hogy elterveztem, és egy pár napig nem sikerült, de utána igen, hiszen amiről szó van, olyannyira banálisan egyszerű, hanem konkrétan tényleg és komolyan 20 éven keresztül képtelen voltam nemet mondani azokra a cuccokra, amiket szerettem, amíg ízlettek, és közben sohasem tudtam megindokolni, hogy éppen abban a pillanatban mi térített el, mi vitt a rossz irányba. Csak azt tudtam, hogy valami belső hang mindig helyettem döntött, valahogy kikapcsolta az agyamat, miközben pedig helyettem mozgatta a kezeimet meg a szám. Szinte ott se voltam, szinte csak kívülről néztem végig az egészet, mint valami marionett figura. Ezt simán lehet, hogy más nem érti, csak én, vagy "mi", akikkel mindez szintén előfordult, vagy előfordul még mind a mai napig. Én így küzdöttem végig az utóbbi évtizedeimet, és nevetségesen hangzik, de tényleg mindig a cukor vagy a tészta győzött. Mindig!

De hogy mit is akarok mondani ezzel?

Csak azt, hogy nekem ahhoz, hogy arról a 120 kilóról, amire kb. 75-ről fogyókúráztam fel magam az évek alatt, újra alulról verjem a 100-at, egészen komoly utat kellett bejárnom, és messze sem csak az volt a feladatom, hogy helyre tegyem a táplálkozásomat meg az edzéseimet, hanem sokkal, de sokkal több. Nekem először meg kellett küzdenem önmagammal, fel kellett ismernem, hogy valami nagyon nincs rendben velem, az életemmel, az úttal, amelyen járok. El kellett adnom mindenemet, fogni egy bőröndöt, elköltözni Amerikába, ott rettenetesen sokat szenvedni, majd onnan visszaköltözni Európába - Máltára - ahol megint szenvedni egy sort, de közben meg összetalálkozni "velem", lerendezni a dolgaimat, elfogadni, belenyugodni, elengedni, aztán pedig hazajönni végül, és a nulláról újrakezdeni mindent, de tényleg.

Szóval, csak azért mondom mindezt, mert simán lehet, hogy azért nem sikerült még elérned az ideális testsúlyodat, mert lélekben még egyszerűen nem tartasz ott. Nem jutottál el odáig. Még nem készültél fel rá, még nem találkoztál önmagaddal, még nem oldottad meg a dolgaidat, és még fizikálisan is cipelned kell mindazt a terhet, amit lelkileg cipelsz.

Tudom, faszságnak hangzik, de hidd el, nem az!

Előfordulhat, hogy a Te esetedben sem pusztán csak szénhidrátokról, fehérjékről, zsírokról, vitaminokról, meg anyagcseréről van szó, hanem inkább elcseszett múltról, elfojtott vágyakról, mérgező kötelékekről, ki nem mondodd szavakról, át nem élt kalandokról, be nem teljesült, vagy éppen rosszul dekódolt álmokról, és sajnos addig amíg ezeket nem sikerül felszabadítanod, elérned, megtalálnod, elengedned...stb., addig bármennyire is akarod, hiszel benne, kitartasz, vagy küzdesz érte, nem fog sikerülni a súlyleadás, még ha konkrétan beledöglesz, akkor sem, mert hiszem, hogy az a súly, ami rajtad felesleg, az valójában az életeden az, az valójában nem csak egy olyan teher, amely a gerincedet nyomja, hanem olyan is, amely képletesen a válladat, mert az nem más, mint a lelked súlya, és attól egészen biztosan nem lesz könnyű megszabadulnod...

 

OLVASS TOVÁBB: MEGÁLLTAM A FOGYÁSBAN!!! MOST MIT TEGYEK???

A bejegyzés trackback címe:

http://pszaboistvan.blog.hu/api/trackback/id/tr8312333693

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.